Nem várt versenytársat kapott a kormány Új Tulajdonosi Programja: egy magánbiztosító kedvezményes részvényvásárlási akcióval kezdi meg működését. A kormányhoz hasonlóan ez is a kisbefektetőket kívánja támogatni: első ügyfelei 20 százalékos kedvezményt kaphatnak a majdani tőzsdei jegyzésárból, 200 ezer forint névértékű részvény erejéig. További hasonlóság (és egyben érdekesség), hogy az üzleti biztosító figyelemfelkeltő akciója nem fizetős hirdetésként került a jelentős sajtóorgánumokba (Népszabadság, index.hu, hvg.hu stb.), hanem hírügynökségi jelentés (MTI), illetve sajtótájékoztatói beszámoló részeként, éppúgy, mint a kormány politikai akciója.
A szokatlan ingyenreklám nyilván annak köszönhető, hogy az új biztosító egyik alapítója és felügyelőbizottságának elnöke az a Járai Zsigmond, aki üzleti aktivitásával párhuzamosan politikai pályáját is folyamatosan igyekszik karbantartani. Olyannyira, hogy kétféle szerepvállalása már el sem különül egymástól. A biztosítót beharangozó sajtótájékoztatón "az fb-elnök a maga szokásos módján gazdaságpolitikai kérdésekben is nyilatkozott. Túl magas adók, gyenge foglalkoztatottság, korrupció, rossz, koncepciótlan kormányzás voltak a kulcsszavak." (Népszabadság, május 23.) A tudósításból kiderül, hogy a politikusmezben megjelent fb-elnök tényleg csak a csali volt a sajtónak szánt horgon: politikai kinyilatkoztatásait követően elegánsan távozott, s átadta a szót az új biztosító szakember-vezérigazgatójának.
Ügyes! - mondaná Kohn bácsi. Hiszen az még elmegy, hogy piacvezető politikai napilapunk nem akar lemaradni egy ilyen fontos esemény (mármint Járai újabb politikai megnyilatkozása) tudósításáról, azt viszont kevésbé értem, hogy miért kell mindjárt a biztosító ügyféltoborzó kampányfogását is reklámoznia. Utánanéztem, hogy kaptak-e hasonló sajtótámogatást az újonnan alapított pénzintézetek. A neten való rövid kutakodás után kiderült, hogy Járai nélkül még egy nagy világcég terjeszkedése sem volt képes kitörni a sima gazdasági hírek ketrecéből. Amikor a kétmillió ügyféllel rendelkező Allianz Hungária Biztosító megalapította kereskedelmi bankját, hiába nevezték ki élére a sikeres CIB korábbi vezérigazgatóját, a Népszabadság harmadakkora terjedelemben számolt be róla, ráadásul nem is önálló cikkben, hanem a másik biztosítómulti, az Aegon bankalapításával társítva a hírt (Biztosítók startja a bankpiacon, 2006. október 26.). Az MTI és a rá támaszkodó index.hu sem volt bőbeszédű az Allianz Bank beindításakor, most viszont Járai húzóneve mellett még a többi prominens alapító (köztük az Index tulajdonosa) is indítékul szolgálhatott a no name biztosítótársaság debütálásának beharangozásához.
A biztosítási piacon várható hatása alapján érdemtelenül nagy publicitást kapó esemény tálalása különösen pikáns most, amikor a kormány is közzétette a kormányfő által már februárban meghirdetett Új Tulajdonosi Program kedvezményes részvényvásárlási feltételeit. Így a kétféle részvényprogrammal megcélzott, mind a biztosítási, mind a politikai biznisz számára fontos kisbefektetői kör rögtön össze is hasonlíthatja a magáncég és a kormány által felkínált konstrukciót. A magánbiztosító ügyfélcsalogató részvényvásárlási akciója keretében diszkonttal juthatnak tulajdonhoz a szerencsés polgárok, míg a kormány programjában tőzsdei értékesítésre szánt vállalatok papírjait - 250 ezer forintos határig - 10 százalékos önrész leperkálása mellett hároméves kamatmentes kölcsönből vásárolhatják meg a kisbefektetők, akiknek, ha öt évig megtartják részvényeiket, az árfolyamnyereség adóját sem kell megfizetniük.
A biztosító a diszkontáron történő részvényeladással a tőzsdei befektetés kockázata mellett az ügyfelek becsalogatásának árát is megfizeti - ezt nyilván megfelelő számításokkal alapozták meg az üzletpolitika kidolgozói. Ha mégsem jön be a bolt, a résztulajdont szerző kisrészvényesek mellett az alapítók isszák meg a levét. Bármi lesz is a dolog kimenetele, elmondható, hogy Járaiék esetében az üzlet és a politika - a sajtó szíves közreműködésével - koherens üzletpolitikává állt össze.
Más a helyzet az Új Tulajdonosi Programnál, amely egyes állami vagyonelemek (elsőként az Állami Autópályakezelő Zrt., valamint a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. által összeállított ingatlanportfólió) tőzsdei értékesítését szintén az üzlet és a politika vezérfonalaira próbálja felfűzni. Az üzletet rövid távon a vagyoneladásból származó állami bevétel, hoszszabb távon a privatizációt követő hatékonyságnövekedés jelentheti, a politikát pedig a választópolgárok megnyerése a kedvezményes tulajdonszerzéssel. A kormány akcióit viszont - egy üzleti vállalkozással szemben - nem üzletpolitika, hanem a követett gazdaságpolitika alapján lehet minősíteni. Márpedig tartok tőle, hogy bármennyire fontos dolog is a tulajdonlás kérdése, a mai magyar gazdaság akut betegségeit a legjobb tulajdonosi programmal sem lehet orvosolni.
Ma már nem várható olyan jelentős bevétel a privatizációtól, mint a kilencvenes években, amikor az előző évtizedben fölgyülemlett horribilis külföldi adósság "ledolgozásának" eszközeként szolgált. A legnagyobb ügyleteknél (Mol, OTP) a kisrészvényesek kedvezményezésére akkoriban alkalmazott 10 százalékos diszkont mellett a vételárat készpénzben kellett befizetni, vagyis a konstrukció nemzetgazdasági szinten jelentős megtakarításokat generált. Bár az állami vagyon eladásával ma is csökkenthető valamelyest az állam adósságterhe, a részletfizetés miatt a konstrukció csak gyéren növeli a megtakarításokat, holott ezek hiánya jelenti manapság az egyik (ha nem a legnagyobb) problémát a magyar gazdaságban.
Laikus politológusként azt már csak félve jegyzem meg, hogy az akció politikai hasznában is erősen kételkedem. Elolvastam ugyan az Új Tulajdonosi Program kormányfői ötletét alátámasztó DEMOS-tanulmányt, amely a konzervatív Thatcher-kormány nyolcvanas években folytatott privatizációs politikájának sikerével (a tradicionálisan a Labourt támogató választói csoport átcsábítása a konzervatív táborba) érvel a kistulajdonosi program mellett (Dessewffy Tibor - Ravasz Ábel: Privatizáció mint társadalompolitikai eszköz, 2008. február), de tartok tőle, hogy a kádári politikának az elmúlt 8-10 évben tapasztalt reneszánsza kiirtotta a magyar társadalomból a piaci megoldások iránti vonzalmat.
Ez persze Járaiék biztosítója számára sem biztató, de ez legyen az ő bajuk. Nem vigasz, bár nem is nagy veszteség, ha a kormány és a magáncég kisrészvényesi programjainak csatájában mindkét konstrukció elvérzik. Az viszont komoly baj volna, ha a hátralévő két évben a kormány csupa ilyesféle ötletekkel próbálná kezelni a gazdaság (és a politika) bajait.
