Egotrip

Vajda Gergely: Zene hetilapra

Méz szárad a fegyvereken

Egotrip

Micimackó: Vér és méz, a Rhys Frake-Waterfield írta és rendezte, független slasher film (a horrorfilmek alműfaja, amelyben egy vagy több gyilkos pengékkel, éles vágóeszközökkel halomra öl egy adott helyszínen egybegyűlt csoportot) eredetileg egyéjszakás brit vetítésre készült, de a nagy online érdeklődésre tekintettel végül a világon egyszerre több helyen hozták forgalomba.

A 2023-as, egy évvel később folytatást is fialó mozi, miközben 100 ezer dolláros büdzsével 5,2 milliót hozott a konyhára, felkerült a minden idők legrosszabb filmjei listára, és a Golden Raspberry (avagy Razzie) Awardsot is elnyerte. Az Arany Málna díj Oscar-paródia, amely az év legborzalmasabb alkotásait díjazza. A rém­álommá váló plüssállatok régóta megbízható szereplői a horror műfajának. Miért kellett akkor mégis 2023-ig várni arra, hogy a Százholdas Pagony lakói véres bosszút álljanak az őket elhagyó Róbert Gidán?

Az ok a szerzői jogok körül keresendő.

A magyar Wikipédia tömör mondata, bár elsősorban szoftverekről szól, pontosan leírja, mi a helyzet. „A Public Domain, azaz a közkincs kategóriája alá eső szoftverek olyan alkotások, amelyeket nem véd szerzői (és kapcsolódó) jog.” Alkotóművészek, köztük komponisták és zenei adaptációkat készítő muzsikusok folyamatosan ugrásra készen várják, hogy bizonyos irodalmi, zenei vagy filmalkotásoknak lejárjon a jogdíj-kötelezettségük – bekerüljenek a Public Domain-körbe –, és szabadon felhasználhatóvá, adaptálhatóvá váljanak. Ez nemcsak azt jelenti, hogy az eredeti alkotó halála után bizonyos idővel (70, 75, 100 év) nem kell többé a műért szerzői jogdíjat fizetni, hanem azt is, hogy a történet, a karakterek, dallamok, szövegek felhasználásához nem kell kikérni a jog­örökösök engedélyét. Így lett Micimackó is „szabad préda”.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.