Általában tudom, most vírus idején nem. Talán azért, hogy menjen ki a vírus. S azért is kell otthon maradni, mert az utca tele van vírussal. A lakást nem kedveli, az utcát annál inkább. S mindenki szellőztet, kieresztik hát őket a lakásokból. Logikus, nem? Nem. Vagy nem tudom. De én azért kimegyek. Itt a hegyen alig jár valaki, s ha mégis szembejönne egy illető, azt 2 méterre elkerülöm. Látom, ő is tudja a szabályt. Megyek egyet fölfelé, mikor kifulladok (vajon ez már a nehézlégzés?), megfordulok, és megyek egy jót lefelé. Megint fel, aztán megint le. Mehetnék hosszan le a lépcsőkön, de akkor azokon kellene visszamásznom, ahhoz nincsen kedvem. Ez már meglehetősen régen így van, de máskor, elintézvén dolgaimat (most már nincsenek, nem is szabad, hogy legyenek), a közösségi közlekedéssel hozatom vissza magamat. Ha az utóbbi a régi nevén szerepelne, világos lenne, hogy kerülni kell: tömegközlekedés. Szóval megint fel, megint le, s amikor éppen megfordultam, fenn a tetőn meglátok egy furcsa figurát. Kicsi ember, színtiszta fehérben, mintha valami tógafélét hordana, kezében egy nagy, göcsörtös – úgy tűnik, göcsörtös – bot. Biztosan nem az a nordic walking izé; abból amúgy is kettő szokott lenni. Persze elveszthette az egyiket. Nem is a gyógyászati segédeszközöknél kapható fémbot, az sokkal rövidebb. Szóval egy göcsörtös bot; eredetileg egy faág lehetett. Lassan bandukol lefelé, én még lassabban felfelé (megint nehézlégzés). Most már azt is látom, hogy valami szandálfélét hord, talán a görögök viseltek ilyet, mármint az ógörögök. Hogy mi mindent magukra nem aggatnak manapság az emberek! Amint közelebb ér hozzám, meg kell állapítanom: szakasztott Szókratész. Az öreg athéninak ugyancsak jellegzetesen csúnya képe volt.
Most megnéztem az interneten. Nem is olyan csúnya. Aki nem hiszi, járjon utána az interneten. Persze csak a szobrát tudjuk megnézni, s az biztosan idealizálja. De ez itt meg – ez se annyira csúnya – mégis rá hasonlít. Ez a – mégis csak-csak – csúnya ember a nem is annyira csúnya büsztjére. De fura!
– Mit bámulsz? – kérdezi barátságosan.
– Jaj, öreg, tudod, milyen hülyeség jutott az eszembe? Én pontosan ilyennek képzelem el Szókratészt. Tudod, ki volt az?
– Már hogyne tudnám! Csak egyben tévedsz. Szókratész nem volt, hanem van.
– Persze, persze, talán rosszul fejeztem ki magamat. Szókratész van, mert ő az európai filozófiatörténet egyik legfontosabb figurája, ha nem a legfontosabb. Hiszen ő az egyetlen, aki egész életében, egészen haláláig ennek a vonzásnak a huzatában állt, és abban maradt benne.
– Miféle hülyeségeket hordasz össze? Honnan szedted ezt a badarságot?
– Heidegger állította, én csak idéztem. Olvasd el, ha kedved tartja.
– Nem is tudok olvasni.
Akkor hát nem a huzat miatt nem írt semmit. Heidegger azt mondja, hogy ezért nem írt semmit sem. Mert aki a gondolkodásból eredően írni kezd, az vitathatatlanul azokhoz az emberekhez hasonlít, akik a túl erős szél elől a szélárnyékba menekülnek. De hoppá! Most eszmélek.
– Tényleg azt mondtad, hogy „nem is tudok olvasni”?
Én először úgy értettem, hogy nem is tudott olvasni.
– Azt mondtam, hogy „nem is tudok olvasni”.
Fura. Tógaszerű ruha, saruszerű szandál, göcsörtös bot, s azt állítja, hogy nem is tud olvasni. Hát ilyen figurával tényleg nem találkoztam még a Kavics utcában.
– Hogyhogy nem tudsz olvasni? (Hát persze, még a 21. században se olyan ritka az analfabetizmus. Legalábbis a funkcionális analfabetizmus, mifelénk legalábbis.) Hát írni tudsz-e?
– A nevemet éppenséggel oda tudom biggyeszteni. De aztán mindig letolnak, hogy miért nem veszem tudomásul, a szóvégi szigma nem olyan, mint a többi.
– Persze, persze. (Fölkapom a fejem.)
– Miért, te görög vagy? Még ebben is hasonlítasz Szókratészhez.
– Nem jöttél még rá, hogy én vagyok Szókratész?
– Öreg, ne hülyéskedj velem! Mindent elhiszek neked, azt is, hogy Szókratésznek hívnak, s már csak ezért is megtetszett neked ez az antik viselet, de azzal a Szókratésszel, akire én gondolok, az ókori filozófussal nem lehetsz azonos. Őt ugyanis – bizonyára nem tudod – 2419 évvel ezelőtt kivégezték Athénban. Ki kellett innia a bürökpoharat.
– Ki kellett volna, kedves uram, ha megérkezik az a bizonyos hajó Déloszból. Csakhogy nem érkezett meg; viharba került, s valamennyi utasával együtt odaveszett. A város törvényei ebben az ugyancsak ritka esetben azt írták elő, hogy a halálraítéltet szabadon kell ereszteni. Meg is tették. Csakhogy úgy gondolták, hogy ezt muszáj lesz az athéni polgárok elől eltitkolni, s olyan messzire száműzni engem, hogy többé athéni ne is hallhasson rólam. S azt terjeszteni, hogy bizony kiittam a bürökpoharat. Még a legjobb barátaim is együtt játszottak Melétosszal meg Anütosszal, hogy ki ne derüljön az igazság, s azután az erre ugyancsak hajlamos sokaság a leggonoszabb módon elveszejtsen. Tudták ők is ugyanis, hogy egyben igaza van Anütosznak, aki azt mondotta a népgyűlés előtt, hogy ha már egyszer oda kerültem, mindenképpen ki kell végezniük, mert – mint mondotta – ha megmenekülnék, akkor a polgárok fiai nyomban avval foglalkoznának, amit Szókratész tanít, és valamennyien teljesen elromlanának. Szabadon engedtek hát, s azóta bolyongok.
– Azóta bolyongasz? De hiszen akkor több mint kétezer évesnek kellene lenned. Az pedig, lásd be, lehetetlenség.
– Lehetetlen, ha csak az istenek másképp nem rendelik. De az én esetemben bizony másképp rendelték. Addig kell élnem, amíg valaki valahol ki nem végeztet. Nemhogy egyszerűen megöl, az számtalanszor megtörténhetett volna, vagy most is belehalhatnék valami vírusos betegségbe – azt hallottam, mindenfelé járkálnak holmi titokzatos vírusok, melyek leginkább az öregeket veszélyeztetik, én pedig aztán éppen elég öreg vagyok –, hanem jogi eljárásban halálra ítél, és a porkoláb az ítéletet végrehajtja. Mit tegyek?
– Igazán hasznos tanáccsal, azt hiszem, nem szolgálhatok. A guillotine már kiment a divatból. A legtöbb helyen az akasztófa is. Az meg, ha csak úgy kinyírnak, mint, mondjuk, a Politkovszkaját, mint mondod, nem segít rajtad. Gyere, öreg, ugorj be hozzám, szívesen elbeszélgetnék veled!
