Who the **** is Bródy Lili, kérdezhetnék sokan, és miért mentem oda, mikor már feszengtem a villamoson, és konkrétan láttam is mikroszkópszemeimmel a kis bogáncstestű kórokozókat a kapaszkodón (ez elmúlt, most már nem látom, a hosszú hetek során beleuntam). Mr. Brody előző nap keresett meg azzal, hogy éppen Budapesten tartózkodik, beszélni szeretne velem.
Az ilyen riasztásokat az introvertáltak nem szeretik, de hát Lili mégiscsak egy alulértékelt, elfeledett irodalmi gyöngyszem, ha van amerikai unokaöccse, ki akartam faggatni Liliről. Kár, hogy ő, elérkezvén abba az életszakaszba, amikor az ember a családja gyökerei után kutat, meg éppen tőlem akart róla többet megtudni.
| ||
Pedig én csak az írót ismerem. Bródy Lili első regénye, A Manci 1932-ben bestseller volt, annyira sikeres, hogy Babits Mihály neje, Török Sophie, avagy a Nyugatban legtöbbször publikáló nő egy rövid recenzióban azt a fajta kígyómérget alkalmazta, amit a nők akkor vesznek elő, amikor a sarokba hajítják a sisterhood elvét. Ha elolvasom a magasabb pozícióból ítélkező pályatársnő kritikáját, mindig elszégyellem magam: ennyire közönséges ízlésű nőszemély lennék? (Az vagyok, de abba a korba értem, hogy ez már nem érdekel.) Mert én meg imádom a Mancit. Manci egy terézvárosi Marilyn Monroe, szexi és naiv, ösztönös és intellektuális, ráadásul a szemünk előtt egyszerre szexuálisan és egzisztenciálisan is felszabadítja magát kétszázötven oldal leforgása alatt.
A Manci ugyanakkor a 20. század nagy gazdasági világválságáról is szól. Ami az intellektuális szadizmus jelenkori művelői (magukat felelősségteljes értelmiségieknek hívják) szerint hamarosan ránk köszönt a 21. században is. Mert a Manci munkába áll, pedig van neki kispolgári apja, akinek elvben képesnek kellene lennie, hogy teljes háztartásáért anyagilag jótálljon. Az A terv még a két háború között is az volt, hogy a nő a házasságával régi védett otthonából új védett otthonába lép át, de akkor már készült B terv is, és egyre többször lépett életbe.
Azaz a fiatal nő legalább addig keresgéljen egy kis pénzt, amíg fel nem tűnik a férfi, aki többek közt gazdasági életközösségre lép vele. „Tetszenek engedni irodába a Mancit?” – kérdezi a meglepett barátnő a Manci mindenre elszánt mamájától. Hát tényleg kilökik a kegyetlen világba ezt a jobb sorsra érdemes úrilányt? Mire Radó néni a falinaptáron kocogtatja június elsejét: „Nincs engedés, Magduska, küldés van, Magduska. Vége a lógásnak.”
Lógni persze csak a középosztálybeli nő lógott ekkor és mindezt megelőzőleg. Bár ha komolyan vette a feladatait, a kellő számú utód kihordása, megszülése, felnőttkor felé noszogatása, a korabeli viszonyok mellett a népes személyzetet, nagy erőfeszítést, kiterjedt logisztikát igénylő háztartás vezetése is adott annyi munkát, mint ma egy kisvállalkozás irányítása. Azonban a 19. századi statisztikák azt mutatják, hogy rendkívül sok nő végzett nehéz fizikai munkát, vagy mondjuk inkább így: a nők zöme dolgozott, és ha dolgozott, testi munkát végzett.
A múlt századforduló kapcsán emlegetett vívmány, miszerint „a nő belép a munka világába” pusztán azt jelenti, hogy a középosztálybeli nő lép be a szakképzettséget igénylő és viszonylag magasabb jövedelmezéssel járó munka világába, ahol ott találja a már addig is éhbérért kulizó alsóbb osztálybeli társnőit. Aztán jött a 20. század és kisvártatva a Nagy Háború.
Azt az újságírónőt pont egy világjárvány vitte el, aki riportkönyvében elénk villantja annak képeit, hogyan foglalták el a nők (meg a gyerekek) a férfiak által üresen hagyott helyeket. Az 1919−20-as spanyolnáthajárványban elpusztult Kovács Lydia 1917-es könyvét olvasgatva az embernek az a benyomása támad, hogy miközben az igazi férfiak elmentek megöletni magukat, csak ápolónőruhás jótékony hölgyek, úrilányból lett munkásnők, árdrágító kofák, hadiözvegyek, hadiárvák, hadirokkantak, pár lógós újságíró meg Ady Endre maradtak itthon.
Válságok idején a férfiak mindig engedik kicsit elkanászodni a nőket, elterelődik a figyelem arról, hogy miképpen lehetnének alkalmazkodóbbak és termékenyebbek, és ez így esett akkor is. Azok meg betolták a lábukat az ajtórésbe, beáramlottak a gyárakba és hivatalokba, átvettek férfiprivilégiumnak tartott munkaterületeket, befészkelték magukat az egyetemeken.
A vész elmúltával nem győzték őket visszaszorítani, részben még a numerus clausust is azért kellett bevezetni, hogy a zsidó hallgatók mellett a nők számát is alacsonyan tarthassák a felsőoktatásban. Az állások tekintetében pedig egyszerű diszkrimináció érvényesült: a családfenntartó férfi előnyt élvezett, sőt olyan állástalanokat tömörítő szervezet is létezett, amely zászlajára tűzte, hogy bizonyos munkaterületekről zárják ki a női álláskeresőket.
Nehéz idők jártak. Nem csoda, hogy a kultuszminiszter, Klebelsberg Kuno az 1920-as években több beszédében is mentegetőzött amiatt, hogy Magyarország a fennmaradásáért vívott harcában kénytelen a magyar nők fizikai-szellemi erejét is igénybe venni, mert az igazi luxust az jelentené, ha a társadalom a családi körben tarthatná őket. Ha pedig mindenáron pénzt keresnének, csupa olyan tevékenységet képzelt el számukra – kertészkedés, baromfitenyésztés, selyemhernyó-tenyésztés vagy méhészet –, ami nem vonja el őket az otthonuktól.
Remélem, Klebelsberg Kuno akárhol is van, most örül: mi, nők most szinte mind otthon dolgozunk, vagy a családi körben éljük meg, hogy munkanélküliek lettünk, esetleg az év hátralévő részében azok leszünk. Kivéve azokat, akik nem. Ahol most én dolgozom, onnan a csomagokkal és ételrendelésekkel cikázó biciklis futárnőket látom, a drogériák szájmaszkos-gumikesztyűs pénztárosnőit, meg az élelmiszerboltok raklapokkal birkózó árufeltöltőit.
Bizonyára szívesebben méhészkednének. Vagy mentek volna feleségül egy pénzügyialap-kezelőhöz. Mert így az utolsó sorokban szégyenkezve vallom be, hogy Mancit, a banki gyors- és gépírónőt a regény végén feleségül veszi a bankigazgató. Ahogy Mr. Brody mesélte, a módos polgári nagyszülők, de deklasszálódó szülők sarjaként Sátoraljaújhelyről Budapestre kerülő Bródy Lili a kereskedelmi tanfolyam után szintén bankban dolgozott irodai kisasszonyként.
Az első regénye hatásvadász befejezéséért az lett a büntetése – akkor bizonyára jutalomnak hitte –, hogy a siker nyomán hátralévő életére író és újságíró lett belőle. Éjszakánként regényt körmölő, nappal a szerkesztőségben robotoló, az élet harcaiban megkeseredő, a politika által víz alá nyomott, dolgozó nő. Hiába, nincs engedés, küldés van.
