Hogy miért végezték ki az öreget, azt még mindig nem árultam el – mondhatná valaki. Ha nem hiszem el a „hivatalos” verziót, akkor döntsem el végre, mit gondolok a dologról. Ezt a bohóckodást, hogy mindenféle ötletekkel állok elő – mert csak kérdezett, mindig kötözködött, mert neki sem volt fogalma róla, mi az a filozófia, csak filozofált, aztán, hogy szerinte a filozófia önmagunk megismeréséről vagy az éppen fennálló világunk megismeréséről szól stb. –, ezt hagyjam abba, mondjam meg becsületesen, hogy fogalmam sincs, vagy álljak elő a tudományok számára elfogadható koncepcióval, mert így nem megy ez már tovább. Mondjam azt, hogy a fent említett valakinek igaza van? Mert ha nem tudok a feltett kérdésre felelni, akkor ne tegyek úgy, mintha lenne a tarsolyomban valami világra szóló ötlet.
Na, jó, próbálkozom másképpen. Talán nem kellett volna mindjárt elvetnem a bírák álláspontját. A mindenkori bírák a politikai hatalom képviselői, még ha szeretnénk is, hogy a modern demokráciák ragaszkodjanak Montesquieu hatalommegosztás gondolatához. (Az illiberális demokráciában ez a gondolat nem is ismeretes; tudjuk: ott – mit ott, itt! – minden hatalom a nép által megválasztott vezér, nem feltétlenül… és kancellár, lehet… és miniszterelnök is kezében kell, hogy összpontosuljon, különben még liberális lesz a demokrácia, ami maga az aljasság, hiszen a nép és a nemzet ellenségeinek kezére játssza a hatalmat. A liberálisok ugyanis nem tisztelik a népet.) Némi függést még a liberális demokráciákban is tapasztalunk. Mármint a bírói hatalom függését a végrehajtó hatalomtól. S jóllehet a görögök találták fel a demokráciát, igen kezdetleges volt még a demokráciájuk, mert a már említett francia filozófust még nem is ismerték. Az a gondolat, hogy Szókratész vesszen, mert nem tiszteli a város isteneit, azt a gyanút ébreszti bennem, hogy az athéni demokrácia is az illiberalizmusra hajazott. De hagyjuk is ezt. A kérdés nem az, most nem az, hogy milyen volt az athéni demokrácia, hanem hogy tudomásul vegyük: kötelező volt tisztelni a város isteneit. Ez bizonyára tetszik a mai illiberális demokratáknak, muszáj, hogy tessék nekik, nekem azonban határozottan nem. Ha adva vannak és nem tehetők kérdésessé az istenek – ne tisztázzuk ehelyütt, hogy a modern illiberális demokrácia mely isteneket tiszteli, a mammont biztosan –, akkor a demokrácia már nem lehet liberális.
A múltkor mintha azt fejtegettem volna, hogy a marxizmusnak (és általában az izmusoknak) nem lehet filozófiája, mert ideológia. Nem engedi meg, hogy a legalapvetőbbeket másképp gondoljuk. Hogy mik a legalapvetőbbek, az ebből a szempontból másodlagos kérdés. Legyek – most megint – történelmileg kicsit konkrétabb. Meg személyesebb. Velem az volt a helyzet, hogy belenőttem a marxizmusba, s mire felfogtam, hogy a körülöttem épülő disznóság milyenségét illetően a marxizmus sem vétlen, elég sok idő telt el. Pontosabban: amíg sikerült megértenem, hogy valójában nem arról van szó, hogy marxista alapon épült volna a kommunizmus, csupán csak arról, hogy egy teljesen lebutított marxizmus szolgált a politika ideológiájául, amelyen belül a „filozófia”, a dialektikus és történelmi materializmus tulajdonképpen alárendelt szerepet játszott. „Belenövésemhez” több tényező is hozzájárult. Mint nagygyerek holokauszt-túlélő kapaszkodtam egy olyan gondolatvilágba, ahol a „minden ember egyenlő” jelszavát komolyan venni látszottak. Később tudtam meg, hogy a kommunistáknál ugyan minden ember egyenlő, egyesek azért csak-csak egyenlőbbek. Kezdetben elhittem, amit beszéltek. Képtelen voltam nem elhinni, hiszen a kemény zsidóüldözés hónapjainak legmegrázóbb élménye számomra az volt, hogy én nemhogy másokkal egyenlő nem vagyok, de valahogy még embernek sem számítok. Ebből az indulásból azután – szerencsémre elég fiatal voltam, ezért(?) nem lettem „mozgalmár”, s az egyetlen mozgalom, melyben részt vettem, a cserkészet, lehetőséget teremtett a felnövekvő zsidó gyerekeknek ugyanis a kevés zsidó cserkészcsapatok egyikén belül, hogy elkezdjenek gondolkodni, még ha elvben a marxizmuson belül is. Volt egy négy évvel idősebb őrsvezetőm, Zollmann Péter, aki hozzásegített ehhez. Hogy ő ültette el bennem a liberális gondolkodás csíráit, arra évtizedekkel később, már a rendszerváltás után ébredtem, ébredtünk rá, amikor jó néhány évtized után újra találkoztunk. Ő ’56-ban lelépett, értette már, hogy az ideologikus alapon épülő társadalom nem tűri a gondolkodást.
Fogynak az engedélyezett karakterek, pedig szívesen mesélnék tovább. Csak azt említem meg, hogy a nálam néhány évvel öregebb zsidó gyerekeknek alapjában két útjuk volt. Vagy nem vették észre, nem akarták észrevenni, hogy választott ideológiánk újabb kemény diktatúrát „épít” – kommunizmusnak nevezték –, tevőleges, némelykor bosszúszomjas gyilkos együttműködőkké lettek, karaktere válogatja, vagy néhány éves bizonytalankodás után szembehelyezkedtek ezzel az ideológiával. Volt egy rokonom, aki Újpesten élt, s lévén az akkor még Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéhez tartozott, deportálták. A munkatábort ő maga túlélte, imádott bátyja viszont az ő karjaiban halt meg. A felszabadulás után hazajött, hogy megtudja, kik élnek a családból, amint azonban észrevette, hogy mire készülnek a kommunisták, még idejében távozott az országból. Amerikában él. Személyesen nem ismerem, de olvastam a könyvét, megrázott.
De hogy visszatérjek a marxizmushoz. Lassan elválasztottam a nevében folytatott politikát az elmélettől, s így örömmel vettem, hogy a Lenin Intézetben, ahová keveredtem, az „olvadás” éveiben marxizmus–leninizmus helyett (vagy mellett?) filozófiát is tanulhattam. S az iránta való érdeklődésem eredményeképp belekerültem Lukács György tanítványi körébe. De hát ő is marxista volt! S nem arról volt szó, hogy a nagyon okos ember… Hogy őszinte legyek, nem tudom, miről volt szó. Kétségtelenül hívő volt, még ha nem is tágított tőle, hogy nem adja fel azt a buta szokását, hogy gondolkodik. Ellentétben néhány nagyjából egykorú pályatársával, akik talán semmivel sem voltak kevésbé okosak (Révai József, Fogarasi Béla), de vagy kényelemből, félelemből, hatalomvágyból leszoktak a gondolkodásról.
Röviden elmeséltem hát egy ugyancsak hosszú és bonyolult történetet – elmagyarázandó magamnak, hogy miért maradtam meg marxistának azután is, hogy a kommunista eszméből már kiábrándultam, mi több, elborzasztónak találtam azt. Volt aztán egy pont, amikor az a tény, hogy „mesteremet” nagyon szerettem és hálás is voltam neki, nem akadályozott meg többé benne, hogy mindent végiggondoljak. A hetvenes években már tudtam, s ki is mondtam, hogy nem vagyok már marxista.
Annak magyarázatával még tartozom – magamnak biztosan –, hogy pártunk és kormányunk a hetvenes évek elején, miért tőlünk igyekezett – sikerrel – megszabadulni, s kitessékelni bennünket a kultúrából, miért nem azoktól, a nálunk fiatalabb filozófusoktól, akik a filozófiát szakmának tekintették, s igyekeztek politikába és ideológiába nem keveredni. Hogy nekik volt igazuk? Még az is lehet. Mi viszont, ha nem is valami új ideológiát, de valami olyanfajta filozófiát akartunk, amely megérti a világot maga körül. S ez a törekvés mindig elfogadhatatlan a hatalom birtokosai számára. Ők tudják, milyen a jó világ, más pedig ne akarjon semmit megérteni. Orbánék nem véletlenül megint azzal kezdték a „kultúrpolitikájukat”, hogy nekirontottak az ilyenfajta filozófusoknak. A világ mostanra már persze megváltozott. Nem az volt a baj velünk, hogy helytelenül gondolkodunk, hanem hogy állítólag elloptuk a más pénzét. De azért csak-csak a gondolkodást akarták, s akarják mindmáig ellehetetleníteni.
