Váradi Balázs: Csak semmi politika!

Tízezer kicsi Soros

Egotrip

Habony Árpád a megmondhatója, hogy Soros György személye hány okból alkalmas a magyarok főmumusának szerepére: amerikai is, zsidó is, pénzügyi befektető („spekuláns”) is: dúsgazdag, és markáns, jól artikulált elképzelései vannak a kívánatos – nyílt és szabad – társadalomról. Ezek ráadásul semmiben sem egyeznek Orbánék világképével. Ezt jól tudjuk.

Akad azonban még egy ok, amiről eddig nem esett szó. Az a műfaj, amiben Soros majdnem negyven éve aktív, az ideológia által vezérelt filantrópia, legtöbbünk számára idegen, érthetetlen és ezért gyanús műfaj.

Az értelmiségitől nem vesszük zokon azt, hogy a világnézete diktálja, mit írjon az újságba vagy kutasson a könyvtárban, milyen művészeti produkciót állítson színpadra, melyik alapítványhoz vagy akár céghez szegődjön el dolgozni. Következetes baloldali publicista, nemzeti érzelmű előadóművész, környezetvédő aktivista – ezt teljességgel elfogadjuk. De a filantrópia sajátos, idegen terrénum.

Kezdjük távolabbról. Mihez kezdene a nyájas olvasó a lottó ötösön nyert sok százmillió forintjával? A túlnyomó többség kifizetné tartozásait, szép házat, kellemes autót venne, elutazna ide-oda, esetleg felmondana a munkahelyén és a kamatokból a kedvteléseinek élne; netán megsegítené a rokonait is, vagy a gyerekeinek hagyná örökül a pénzt. Közgazdásznyelven szólva: fogyasztásra, esetleg halasztott fogyasztásra költené. És ha a családtagokon, barátokon kívül másoknak is szánna belőle valamennyit, leginkább valami létező, fontosnak tartott ügyet, szervezetet támogatna: az énekkart, ahol egykor maga is tag volt, a gyereke iskoláját, netán városa hajléktalanjait.

De mihez kezdene, ha nem egymillió euró (durván háromszázmillió forint) hullana az ölébe, hanem tízezerszer ennyi pénz fölött rendelkezne? Ez az a nagyságrend, amit Soros György a 70-es évek vége óta eladományozott. Ekkora ház, ilyen exkluzív túra nincs a világon (bár a luxustermékek gyártói igyekeznek felzárkózni). Nyilván akad olyan, akinek telhetetlenségében háromezer pár cipő sem lenne elég, mint Imelda Marcosnak, és ha valaki gyermekrajzok helyett Cézanne-festményeket lógatna a nappalija falára, balatoni vitorlását pedig százötven méteres luxusjachtra cserélné, az sem ússza meg olcsón. De vannak páran, akiknek elég Cézanne-t múzeumban nézegetni, a jachton meg csak tengeribetegséget kapnának. És a fenti extravaganzák hiányának okán kevesebbet is hallunk róluk – a szupergazdagok között is meglepően sok a viszonylag kevéssé telhetetlen.

Ők mit kezdjenek az irdatlan sok pénzükkel?

Olyasmit is vehetnek rajta, ami nekünk, közönséges lottónyerteseknek eszünkbe se jutna, pedig tudjuk, hogy van piaca. Például a további gazdagodást megalapozó politikai befolyást. Jól tudjuk, hogy a politika, a tehetősebb kormányok hogyan használják az általuk csepegtetett segélyeket a támogatott államok befolyásolására: minden szegény ország minden ENSZ-szavazáson ezerszer megfontolja, szembemenjen-e fő donorai, az Egyesült Államok vagy Japán érdekeivel. De ez nem csak államok privilégiuma, nem csak ők váltják a sok pénzt emberek, közösségek feletti hatalomra. Az óriásvállalatokat tulajdonló személyek, családok a megmondhatói, hogy egy-két profi lobbistával és nagyvonalú kampánytámogatásokkal mi mindent el lehet érni Washingtonban vagy Brüsszelben, Berlinben, vagy Budapesten. És a sok pénzen lehet hallgatást venni vagy bosszút, ahogy rajongást és tapsot is. Még össznépi tiszteletet és társadalmi megbecsülést is. A Rockefellerek nevét, akik annak idején kíméletlenül letaposták versenytársaikat, vagy a maffiát felbérlő Annenbergekét most az Egyesült Államok legnagyobb múzeumainak adományozói között látjuk, aranybetűkkel márványtáblákra vésve. Egy jól elhelyezett adomány hamar lovagi címet fialhat Angliában is.

Ám csak azért, mert Dagobert bácsi aranyhalmain ülnek, ne vitassuk el a szupergazdagoktól, hogy emberbaráti céljaik is lehetnek. Sőt, mivel fogyasztási vágyaikat vagyonuk pár százalékából kényelmesen kielégíthetik, hamarabb követhetik nemes céljaikat és távolabb érhetnek, mint a családját kétkezi agymunkájával etetni kényszerülő tollforgató vagy előadóművész. E célok lehetnek merőben konvencionálisak, mint az éhezők táplálása vagy a betegek gyógyítása, s ez mit sem von le az adományozás értékéből. De a szupermilliárdosoknak lehetnek más jellegű, sokkal személyesebb, a saját, személyes világlátásukból, netán személyes mániájukból fakadó, ám ugyancsak emberbaráti céljaik is. A kombájnörökösnő Katharine McCormick pénze nélkül csak sokkal később sikerült volna kifejleszteni a fogamzásgátló tablettát. A fegyver- és vegyianyag-gyáros John M. Olin alapítványa az amerikai joggyakorlatot térítette konzervatív irányba; Jurij Milner orosz mágnás pedig nemrég arra áldozott százmillió dollárt, hogy az emberiség értelmes élet után kutató apró űrhajókat küldjön az Alfa Centauri általános irányába.

S ha belegondolunk – ez önmagában nemhogy nem gonoszság, hanem éppenséggel az, amit az elveit követő, benső énjétől irányított, felelős dollármilliárdostól elvárhatunk. Ahelyett, hogy elcézanne-ozza, elhajókázza vagy a gyerekeire hagyja a pénzét, inkább arra áldozza, hogy a saját világnézete szerint legfontosabb altruista célokat előmozdítsa. Ezek minden további nélkül lehetnek ellentétesek a mi saját világképünkkel vagy az emberbarátságról alkotott elképzeléseinkkel: a baloldali polgár Olinra néz ferde szemmel, az abortuszellenes katolikus pedig McCormickot kárhoztatja. (És Jurij Milner is adhatná értelmesebb dolgokra a pénzét, mint a kis zöld emberkék hajkurászására, nemde?)

De hogy ezért kinevezni őket minden gonoszság megtestesítőjének…?

Nincs okunk félni az ideológiavezérelt nagybani filantrópiától. Sőt tanuljuk meg a leckéjét. Soros György ideálja a nyílt, szabad társadalom, s alapítványai – túl azon, hogy közvetlenül is sokat és sokféleképpen áldoznak a szegénység és az emberi szenvedés enyhítésére – ezért, ennek az ideálnak a szolgálatában folyósítanak ösztöndíjakat, támogatnak emberi jogi szervezeteket, nemzetközi tudományos és egyéb kapcsolatokat. Ezért jött létre a CEU is. Akinek pedig nem tetszik az, ami mellett ő kiáll, a közjót más ideológiával szolgálni igyekvő szervezetek felkarolásával szállhat be a nemes csatába. S ez nem csak a szupergazdagok kiváltsága. Elvégre néhány ezer forintunk erejéig nekünk is hatalmunkban áll az általunk legfontosabbnak gondolt, legbensőbb elveinkből fakadó célokért áldozni – legyen az a szeretet üzenetének terjesztése, a magyar sajtó szabadságának megóvása vagy az emberi tudás bővítése.

Tízezer kis Sorosból csak nehezebb mumust faragni.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.