Váradi Balázs: Csak semmi politika!

Tízezer kicsi Soros

Egotrip

Habony Árpád a megmondhatója, hogy Soros György személye hány okból alkalmas a magyarok főmumusának szerepére: amerikai is, zsidó is, pénzügyi befektető („spekuláns”) is: dúsgazdag, és markáns, jól artikulált elképzelései vannak a kívánatos – nyílt és szabad – társadalomról. Ezek ráadásul semmiben sem egyeznek Orbánék világképével. Ezt jól tudjuk.

Akad azonban még egy ok, amiről eddig nem esett szó. Az a műfaj, amiben Soros majdnem negyven éve aktív, az ideológia által vezérelt filantrópia, legtöbbünk számára idegen, érthetetlen és ezért gyanús műfaj.

Az értelmiségitől nem vesszük zokon azt, hogy a világnézete diktálja, mit írjon az újságba vagy kutasson a könyvtárban, milyen művészeti produkciót állítson színpadra, melyik alapítványhoz vagy akár céghez szegődjön el dolgozni. Következetes baloldali publicista, nemzeti érzelmű előadóművész, környezetvédő aktivista – ezt teljességgel elfogadjuk. De a filantrópia sajátos, idegen terrénum.

Kezdjük távolabbról. Mihez kezdene a nyájas olvasó a lottó ötösön nyert sok százmillió forintjával? A túlnyomó többség kifizetné tartozásait, szép házat, kellemes autót venne, elutazna ide-oda, esetleg felmondana a munkahelyén és a kamatokból a kedvteléseinek élne; netán megsegítené a rokonait is, vagy a gyerekeinek hagyná örökül a pénzt. Közgazdásznyelven szólva: fogyasztásra, esetleg halasztott fogyasztásra költené. És ha a családtagokon, barátokon kívül másoknak is szánna belőle valamennyit, leginkább valami létező, fontosnak tartott ügyet, szervezetet támogatna: az énekkart, ahol egykor maga is tag volt, a gyereke iskoláját, netán városa hajléktalanjait.

De mihez kezdene, ha nem egymillió euró (durván háromszázmillió forint) hullana az ölébe, hanem tízezerszer ennyi pénz fölött rendelkezne? Ez az a nagyságrend, amit Soros György a 70-es évek vége óta eladományozott. Ekkora ház, ilyen exkluzív túra nincs a világon (bár a luxustermékek gyártói igyekeznek felzárkózni). Nyilván akad olyan, akinek telhetetlenségében háromezer pár cipő sem lenne elég, mint Imelda Marcosnak, és ha valaki gyermekrajzok helyett Cézanne-festményeket lógatna a nappalija falára, balatoni vitorlását pedig százötven méteres luxusjachtra cserélné, az sem ússza meg olcsón. De vannak páran, akiknek elég Cézanne-t múzeumban nézegetni, a jachton meg csak tengeribetegséget kapnának. És a fenti extravaganzák hiányának okán kevesebbet is hallunk róluk – a szupergazdagok között is meglepően sok a viszonylag kevéssé telhetetlen.

Ők mit kezdjenek az irdatlan sok pénzükkel?

Olyasmit is vehetnek rajta, ami nekünk, közönséges lottónyerteseknek eszünkbe se jutna, pedig tudjuk, hogy van piaca. Például a további gazdagodást megalapozó politikai befolyást. Jól tudjuk, hogy a politika, a tehetősebb kormányok hogyan használják az általuk csepegtetett segélyeket a támogatott államok befolyásolására: minden szegény ország minden ENSZ-szavazáson ezerszer megfontolja, szembemenjen-e fő donorai, az Egyesült Államok vagy Japán érdekeivel. De ez nem csak államok privilégiuma, nem csak ők váltják a sok pénzt emberek, közösségek feletti hatalomra. Az óriásvállalatokat tulajdonló személyek, családok a megmondhatói, hogy egy-két profi lobbistával és nagyvonalú kampánytámogatásokkal mi mindent el lehet érni Washingtonban vagy Brüsszelben, Berlinben, vagy Budapesten. És a sok pénzen lehet hallgatást venni vagy bosszút, ahogy rajongást és tapsot is. Még össznépi tiszteletet és társadalmi megbecsülést is. A Rockefellerek nevét, akik annak idején kíméletlenül letaposták versenytársaikat, vagy a maffiát felbérlő Annenbergekét most az Egyesült Államok legnagyobb múzeumainak adományozói között látjuk, aranybetűkkel márványtáblákra vésve. Egy jól elhelyezett adomány hamar lovagi címet fialhat Angliában is.

Ám csak azért, mert Dagobert bácsi aranyhalmain ülnek, ne vitassuk el a szupergazdagoktól, hogy emberbaráti céljaik is lehetnek. Sőt, mivel fogyasztási vágyaikat vagyonuk pár százalékából kényelmesen kielégíthetik, hamarabb követhetik nemes céljaikat és távolabb érhetnek, mint a családját kétkezi agymunkájával etetni kényszerülő tollforgató vagy előadóművész. E célok lehetnek merőben konvencionálisak, mint az éhezők táplálása vagy a betegek gyógyítása, s ez mit sem von le az adományozás értékéből. De a szupermilliárdosoknak lehetnek más jellegű, sokkal személyesebb, a saját, személyes világlátásukból, netán személyes mániájukból fakadó, ám ugyancsak emberbaráti céljaik is. A kombájnörökösnő Katharine McCormick pénze nélkül csak sokkal később sikerült volna kifejleszteni a fogamzásgátló tablettát. A fegyver- és vegyianyag-gyáros John M. Olin alapítványa az amerikai joggyakorlatot térítette konzervatív irányba; Jurij Milner orosz mágnás pedig nemrég arra áldozott százmillió dollárt, hogy az emberiség értelmes élet után kutató apró űrhajókat küldjön az Alfa Centauri általános irányába.

S ha belegondolunk – ez önmagában nemhogy nem gonoszság, hanem éppenséggel az, amit az elveit követő, benső énjétől irányított, felelős dollármilliárdostól elvárhatunk. Ahelyett, hogy elcézanne-ozza, elhajókázza vagy a gyerekeire hagyja a pénzét, inkább arra áldozza, hogy a saját világnézete szerint legfontosabb altruista célokat előmozdítsa. Ezek minden további nélkül lehetnek ellentétesek a mi saját világképünkkel vagy az emberbarátságról alkotott elképzeléseinkkel: a baloldali polgár Olinra néz ferde szemmel, az abortuszellenes katolikus pedig McCormickot kárhoztatja. (És Jurij Milner is adhatná értelmesebb dolgokra a pénzét, mint a kis zöld emberkék hajkurászására, nemde?)

De hogy ezért kinevezni őket minden gonoszság megtestesítőjének…?

Nincs okunk félni az ideológiavezérelt nagybani filantrópiától. Sőt tanuljuk meg a leckéjét. Soros György ideálja a nyílt, szabad társadalom, s alapítványai – túl azon, hogy közvetlenül is sokat és sokféleképpen áldoznak a szegénység és az emberi szenvedés enyhítésére – ezért, ennek az ideálnak a szolgálatában folyósítanak ösztöndíjakat, támogatnak emberi jogi szervezeteket, nemzetközi tudományos és egyéb kapcsolatokat. Ezért jött létre a CEU is. Akinek pedig nem tetszik az, ami mellett ő kiáll, a közjót más ideológiával szolgálni igyekvő szervezetek felkarolásával szállhat be a nemes csatába. S ez nem csak a szupergazdagok kiváltsága. Elvégre néhány ezer forintunk erejéig nekünk is hatalmunkban áll az általunk legfontosabbnak gondolt, legbensőbb elveinkből fakadó célokért áldozni – legyen az a szeretet üzenetének terjesztése, a magyar sajtó szabadságának megóvása vagy az emberi tudás bővítése.

Tízezer kis Sorosból csak nehezebb mumust faragni.

Neked ajánljuk

Leginkább a foci

  • Toroczkay András

Apanovellák, de nem csak azok, felnövéstörténetek, kisvárosi elbeszélések, Budapest- és énelbeszélések is egyben. Az író magáról beszél, nem is kendőzi. Már a címből rögtön beugrik egy másik óriás: Lóci. Itt azonban a fiú emeli fel az apját, s állít emléket neki.

Stockholm-szindróma

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Delfin

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

Szerelem határok nélkül

  • Nagy István

Nem lehet könnyű úgy gitározni egy zenekarban, hogy az elődöd árnyékában játszol, és folyamatosan ott van benned a félsz, hogy ha a régi srác majd egyszer vissza akar jönni, téged azonnal lapátra tesznek. Ez történt Josh Klinghofferrel, aki 2009-ben csatlakozott a Red Hot Chili Peppershez, és kereken tíz évig volt az együttes gitárosa. 

Biztonsági játék

Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.

Miért hiányzik?

  • Csabai Máté

Nem lehet erről a kiadványról szokványos kritikát írni. Nem csupán Kocsis Zoltán ikonikus, de azért a színpad széléről olykor kibeszélt személye miatt, hanem azért, mert a huszonhat lemezen csupa olyan mű és életmű szerepel, amelyek játékmódjáról, megítéléséről interjúkban, szemináriumokon sokat megosztott a zongoraművész.

Minden színész csiga

„Tragédiának nézed? Nézd legott / Komé­diá­nak, s múlattatni fog” – idézi Katona László Az ember tragédiáját az előadás végén, amelynek alcíme is van: Etűdök színházi világunk állapotjáról. A Nézőművészeti Kft. egy rendkívül szórakoztató, elsőrangú kabarét csinált a színészek mindennemű kiszolgáltatottságáról és az abuzív rendezőkről.

Rejtvényfejtés

Legendás hely volt a Bartók 32 Galéria a kilencvenes években, magyar és külföldi kortárs kiállításokkal. Csak egy „probléma” volt vele (akárcsak a Liget Galériával), hogy a fenntartója és tulajdonosa az önkormányzat volt. A majdnem 100 négyzetméter alapterületű helyszín, s a modern művek ottani bemutatásának ellehetetlenítését az első Orbán-kormány művészetpolitikájának „köszönhetjük”, bár kétségtelen, hogy a múltba révedő magyarosch műalkotás fogalmát addigra jól beleültették az embe­rek fejébe.

Minden változatlan

  • Balogh Magdolna

A fejlődés- vagy karrierregényként induló mű egy drezdai antikvárius, Norbert Paulini alakját állítja a középpontba: a szerző „a szellem emberének” akar emléket állítani. Paulini a hetvenes–nyolcvanas években különleges hírnévnek örvendő boltot működtetett, amelyben egy kis szellemi kör is otthonra talált, s az elbeszélő is a törzsközönségéhez tartozott.

A zöld-fehér polip

Megalakul az ötödik Orbán-kormány, és itt most azt kéne találgatnunk, hogy Kásler távozása, Csák bevonása, Lázár és Navracsics visszatérése, meg néhány minisztérium szétszedése, átalakítása mi mindenre utalhat, s mindebből milyen új politikai irányra számíthatunk – de tizenkét év orbánizmus után nem hinnénk, hogy mindennek nagy jelentősége volna. Voltaképpen még a totális eszementséget tükröző húzás, az egészségügy és – főleg – a közoktatás betolása a karhatalmi minisztérium alá sem meglepő a NER államigazgatási track recordjának ismeretében.

Orbán Viktor két beiktatása

„Az Isten kegyelméből nekünk adott megbízatás mindig túlmutat rajtunk. Azokra, akiknek a javát kell szolgálnunk, de még ennél is tovább mutat arra, akitől a feladatot végső soron kaptuk és akinek a dicsőségét szolgálhatjuk. Ez a mai nap üzenete mindannyiunknak” – mondta Balog Zoltán, a rendszer egyik sokat próbált főpapja a Kálvin téri református templomban, a Novák Katalin államfői beiktatása alkalmából rendezett ökumenikus szertartáson. Szavai üresen pattogtak a templom kövén, s talán a térre is kigurultak, hogy ott pukkanjanak szét, mint sok színes szappanbuborék.