Sajó László: Öt és feles

Pál utcai fiúk–Vörösing SE

Egotrip

Gyönyörű tavaszi nap volt a meccs napja. Reggel esett az eső, és az iskolában, a szünet alatt a fiúk szomorúan néztek ki az ablakon. Azt hitték, az eső el fogja mosni a mérkőzést. De délfelé szépen elállott az eső, és kitisztult az ég. Egy órakor már ragyogott az édes tavaszi napsugár, fölszikkadt a kövezet, s mikor a fiúk hazamentek az iskolából, megint meleg volt, és friss illatokat hozott a szellő a budai hegyekről. Ez volt a legszebb labdarúgóidő, amit csak kívánni lehetett.

Nagy volt a szaladás egy órakor. Rohant haza mindenki, és már háromnegyed kettőkor a grundon zsibongott a csapat. És pont kettőkor, mikor Boka, a Pál utcaiak színeiben, piros mezben, fehér nadrágban, zöld sportszárban megjelent a grund kapujában, katonás sorban állott a pálya közepén az egész csapat. Ott volt mind egy szálig az egész társaság, csak egyetlenegy tagja hiányzott: Nemecsek, aki betegen feküdt otthon.

És most utoljára elmondom az összeállítást, mondta Boka, s ámbátor mindenki könyv nélkül tudta, feszülten figyeltek. A kapuban Csónakos. Bekkek: Richter, Barabás, Leszik. A két half Csele és… kis szünetet tartott, Geréb. Gerébet nemrég igazolták vissza a Vörösing SE-ből. Most megmutathatod, Dezső, nézett Boka Gerébre, aki elszánt tekintettel nézett vissza. Jobbszélső Weisz, jobbösszekötő Kende, én vagyok a center, balösszekötő Csengey, balszélső Kolnay. Cserénk most nincs, Nemecsek beteg. Vigyázzon mindenki magára, meg ne sérüljön.

Mosolyogtak, nem fog hiányozni Nemecsek, az állandó tartalék. Jelentéktelen kis sovány fiú volt, gyönge gyerek.

Sokan voltak itt az iskolákból, eljött Rácz tanár úr is. És a törökmézes ember. Még Geréb apja is kijött.

Már csak a Vörösing SE hiányzott. Nem jönnek? Dehogynem! Masíroztak a Mária utca felől, élükön Áts Ferivel. Vörös mezben, vörös nadrágban, vörös sportszárban olyanok voltak, mint a vörös ördögök.

Janó, a tót éjjeliőr (és pályamunkás, nem mellékesen a játékvezető) friss fűrészporral vonalazta fel a pályát, gondosan a kezdőpontot és a tizenegyespontokat is. Minden adva volt a játékhoz. Hahó, hó!, köszöntötte csatakiáltásával a nézőket a hazai csapat. Huja, hopp!, kiáltották vészjóslóan a vörösingesek. Kezet fogtak, mindenki mindenkivel, keményen néztek egymás szemébe. Boka és Áts Feri választottak, zászlót cseréltek. Janó sípjába fújt, kezdődött.

Nagy tétje volt a meccsnek – a grund. Aki győz, azé. Az lesz a hazai csapat. A vörösingeseknek footballpálya kellett. Azért játszunk, hogy legyen hol labdáznunk. A Füvészkertben nem lehet, és az Esterházy utcában mindig veszekedni kell a helyért… Hiszen tudjátok… Nekünk labdaterület kell, és ezt meg is fogjuk szerezni, punktum!, mondta Áts Feri az utolsó taktikai értekezleten. Úgy harcoljatok!

Pál ut-ca!, szurkoltak a gimnazisták, Vörös-ing SE!, kiabálták a reáliskolások. Tempó, Pál utca!, kiáltotta Rácz tanár, sforza, Pál utca!, ordított mellette a törökmézárus. Hajrá, Dezső!, biztatta fiát Geréb apuka. Hektor, a tót fekete kutyája ugatott, de nem futott be a pályára.

A Vörösing SE támadott, a Pál utcaiak védekeztek. Erősebbek, magasabbak, nagyobbak voltak a vörösingesek. Záporoztak a lövések Csónakos kapujára, de ő mindent védett. Nyugalom, papuskáim!, nyugtatgatta az övéit és hergelte az ellenfelet: Ma nem!, mármint hogy ma nem kap gólt.

És nem is kapott az első félidőben. Gólt kell lőnünk, lihegett Boka, aki center létére védekezett, akár az egész csapat, nem fogjuk kibírni. Mindenki egészséges? Weisz jelentkezett, a jobb lábam. Kapott egy rúgást Pásztor I.-től, még az elején. Láttam, sántikálsz. Nincs cserénk, állj meg elöl.

A Vörösing SE a második félidőben is teljes csapattal támadott, még a két bekk, Pásztor I. és Pásztor II. is, egyedül a kis Wendauer volt a vörösingesek térfelén, a kapuban, dologtalan. A középpályán Szebenics osztogatott, Áts Feri a kapu előtt, gólra éhesen. A gól azonban nem jött. Csak idő kérdése, sóhajtott Rácz tanár úr, finita!, kiabált a tótnak a törökmézes, pedig még volt hátra tíz perc.

Már csak öt.

És akkor a Pál utcai kapuban megjelent Nemecsek, szerelésben: piros mez, fehér nadrág, zöld sportszár. Senki sem vette észre. Boka!, kiáltotta rekedten, aztán köhögött. Boka!, kiabálta elfúló hangon, de csak Rácz tanár úr hallotta meg. Nemecsek, mit keresel itt? Ezt Nemecsek nem hallotta, a pálya szélére ment, onnan integetett. János! Akkor Boka észrevette, mit akarsz? Többet nem mondhatott, jött a sokadik beívelés, kifejelte. Be szeretnék állni!, és mutatta Nemecsek a cserét. A szabályok szerint csak akkor lehetett cserélni, ha valaki megsérül – Weisz sérült, csak ácsorog a félpályánál, gondolta Boka, Nemecsek pedig… Ha már itt van… A cserével is megy az idő… És szólt a tótnak, spori, csere lesz! És megkérdezte, mennyi van még? A tót megnézte az óráját, két perc… és a hosszabbítás, tette hozzá. Janó, ezt nem teheti!, a tót széttárta karjait, a szabály az szabály, pártatlan volt, de a Pál utcaiaknak szurkolt, hiába ígértek a vörösingesek szivart és pénzt, ha kicsit csal a javukra. Nem csalt, de az időt kimérte. Talán kihúzzuk… De aztán a hosszabbításban… Így sincs már erőnk… Boka a tizenegyesekben bízott, Csónakosban, ma tényleg nem lehet neki gólt lőni, hihetetlen bravúrokat mutatott be. Ernő, állj meg a félpályánál!, adta ki az utasítást Boka, labdához se fog érni, gondolta. Már nincs sok idő, mindent bele!, buzdította csapatát, de már ő is Janót nézte, fújja már le! Janó az órájára nézett, majd lefújom, ifiúr!, és kornert ítélt a Vörösing SE javára.

A Pál utcaiak még egy kornert se rúgtak.

Ezt ússzuk meg, fohászkodott Boka, és Csónakos megint lehúzta a labdát, pedig Pásztor csúnyán beleszállt. Janó nem ítélt semmit, angol stílusban vezette a meccset. Rúgd ki! Jó messzire!, mondta Boka, remélve, hogy már vége lesz, jöhet a hosszabbítás. Csónakos hatalmasat rúgott a labdába, a félpályánál pattant le. Ott egyedül Nemecsek volt – nem állt rá senki, minek. Elindult a labdára, és rettenetes erőfeszítéssel, amelyhez csak a láza, a forró, lüktető láza, az önkívülete adta szegény kis testének az erőt, utolérte. Arra már nem maradt ereje, hogy elinduljon vele a kapu felé (és Pásztor I. is ott volt már mögötte) – fölnézett, a kis Wendauer messze kinn állt a kapujából, és akkor utolsó erejével belerúgott a labdába. Azt még látta, hogy behull a kapuba, gól!, aztán lerogyott, ájultan. A többiek odarohantak, örülni, mámoros diadal ült az arcokon. Harsogott az éljen, a győzelmi kiáltás. Mert Janó a gól után le is fújta a meccset. Amikor mind a földön fekvő kis Nemecsek köré gyűltek, halálos csönd váltotta fel az imént még nagyon zúgó éljenzést. Janó óvatosan fölemelte a földről, bevitte a kunyhóba, a csapat ment utánuk. Aztán vízzel kezdték mosogatni a szemét, a homlokát, az arcát. És néhány perc múlva felnyitotta szemét. Bágyadt mosollyal nézett körül. Mindenki hallgatott. Mi van?, kérdezte. Erre a kérdésre senkinek se jutott eszébe felelni. Mi van?, ismételte meg és felült. Most Boka odament hozzá, jobban vagy? – Jobban. – Nem fáj semmid? – Nem, mosolygott Nemecsek, aztán ezt kérdezte, győztünk? De erre már nemcsak hogy nem hallgatott mindenki, hanem mindenki felelt, győztünk! A tót is megszólalt, most már tehette, megvertung őket!, nem rajta múlott. Észre se vették, hogy egy szegényes ruhába öltözött kis asszony lépett be a kunyhóba. Jesszus! Hát itt vagy? Mindjárt tudtam, hogy ide jöttél! Nemecsek édesanyja volt. Vitte haza a fiát. Kísérjük el!, kiáltotta
Weisz, és az ötlet mindenkinek tetszett, kísérjük el! Elindultak a Rákos utca felé. Pedig már mind fáradtak voltak, kimerítette őket a játék. A harc. Hűvös szél járta az utcát, erős tavaszi szél, amely az olvadó havak hideg leheletét hozza a hegyekből.

A csöpp asszony betakarta a gyermekét, fúj a szél, kisfiam. A fiú szomorú mosolygással, alig hallhatóan mondta, a grund felől fúj. Az édes grund felől fúj…

Bejegyzés a Pál utcai fiúk egyleti nagykönyvében: Pál utcai fiúk–Vörösing SE 1–0. Góllövő: NEMECSEK ERNŐ. A haza meg van mentve!

Hiába.

Hétfőn gyünnek munkások, felássák a grundot.

(A szövegben idézetek a regényből.)

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.