Egotrip

Váradi Balázs: Csak semmi politika!

Piacok, piacok

Egotrip

A minap szinte egyszerre ütközött a brit és a magyar gazdaságpolitika hajója a pénzügyi piacok jéghegyének.

Liz Truss, az utóbb lemondani kényszerült brit miniszterelnök és pénzügyminisztere a háztartások megugró energiaszámláját és az adókat is csökkentette volna, ám nem árulták el, hogyan finanszíroznák az emiatt szükségszerűen megugró költségvetési hiányt. A Magyar Nemzeti Bank pedig mindenki megrökönyödésére előre deklarálta, hogy az infláció és az árfolyamromlás ellen már nem fog további alapkamat-emeléssel küzdeni.

A pénzügyi (a deviza- és állampapír-) piacok mindkét esetben drámai módon reagáltak: esett a font, megugrottak a kötvényhozamok ott, 433-ig gyengült a forint itt az euróval szemben. A rémült politikusok ott is, itt is gyorsan meghátráltak: az új pénzügyminiszter visszavonta Truss politikai ígéreteit, az MNB pedig egy másik jegybanki kamatot emelt meg példátlanul magasra, és mélyen belenyúlt devizatartalékai perselyébe is, hogy – az energiaimportőrök szíves közvetítését felhasználva – segítsen a piacra ömlő forintözönt felitatni.

A két történet között sok persze a különbség. Ott a független jegybank gyors reakciója enyhítette a beharangozott költségvetési politika hatásait, itt meg a jegybank maga volt a fő elkövető. Ott gyors személyi következményei lettek a fiaskónak, itt az MNB vezetésének a haja szála sem görbült. De tárgyam most nem az, hogy a magyar gazdaságpolitika gyengébben muzsikál, mint az angol a legrosszabb pillanataiban. Azt próbálom megragadni, hogy hogyan működnek és mik azok a pénzügyi piacok, amelyek reakciói nagy múltú, erős nemzetállamok vezetőit is hamar meghátrálásra tudják kényszeríteni.

Először is látnunk kell: ha a „piac” megmozdul, azt az egyes emberek jóléte is megérzi. A legkisebb „pénzpiaci turbulencia” is százezrek jelzáloghitel-törlesztésére, milliók vagyonkájának értékére bír akár katasztrofális hatással lenni. A politikusok azt a képzetet táplálják, hogy az ő döntéseik szabják meg a polgárok jólétét, s ezzel hangosan a „piacok”, pontosabban a piaci befektetők sem vitatkoznak. Miért is tennék: nekik nem kell az állampolgárok támogatását fontoskodó szónoklatokkal és sajtótájékoztatókkal fenntartani – ők dollárban, nem szavazatban mérik a sikert.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.