A hozzájárulás tehát nemcsak az egészségügyi beavatkozásokkor, de az élet számos más területén is alapvető fontosságú. A nemi aktushoz a részt vevő személy helyett nem adhatja meg a hozzátartozó vagy törvényes képviselő a beleegyezést, míg egyes egészségügyi beavatkozásokkor – például a kiskorúak esetében – erre lehetőség van. Ezzel csak azt akartam érzékeltetni, hogy bármennyire alapvető intézménye is a tájékozott beleegyezés a bioetikának, s ma már szerves része a jognak is, az elv gyakorlati alkalmazásakor számtalan csapdahelyzet állhat elő.
Az egyik ilyen tévút, ha a tájékoztatást csupán pillanatnyi, egyszeri aktusnak tekintik a felek, amit csak le kell tudni, adott esetben azzal, hogy nyilatkozatot írattatnak alá a beteggel. Ez ordítóan defenzív szemlélet, pusztán a műhibák elkerülésére irányuló felelősségelhárítás. A tájékozott beleegyezés ennél jóval bonyolultabb, interaktív folyamat az orvos és páciens között. Az amerikai Schreiber-perben például hosszú vajúdás közben változtatta meg a szülés levezetésére vonatkozó kérését a páciens: korábbi döntését, miszerint természetes szülést szeretne, utóbb császármetszésre módosította. Az orvosa, dr. Figge azonban ezt cinikusan elutasította, mondván, mi lenne, ha minden fájdalmasan és hosszan vajúdó nő ilyen kérésének helyt adnának. A császármetszés helyett burokrepesztést és más szülést gyorsító eljárásokat végzett – eredménytelenül. Végül másnap az életveszély elhárítására mégiscsak császármetszést kellett alkalmaznia, ám az újszülött számára túl későn érkezett ez a segítség: a késlekedés miatt mind a négy végtagjára bénult állapotban született meg. Az eset egyik tanulsága az, hogy a hozzájárulás nem tekinthető egyszeri és végleges aktusnak: adódhatnak ugyanis olyan helyzetek, amikor a páciens később, érthető okokból, a tünetek, fájdalmak erősödésével felül akarja írni korábbi elhatározását.
A tájékozott beleegyezés intézménye lassú fejlődésen ment keresztül, a tájékoztatás mikéntje, jogi környezete folyamatosan csiszolódott. Idővel bővült a beleegyezést igénylő beavatkozások köre is. Ma már például a műtét során eltávolított szövetminták felhasználásához is engedély kell: ez a követelmény a múlt század közepén még fel sem merült. Mindezen töretlen fejlődés ellenére a szülőnők döntéshozatali képességének figyelembevétele nehezen honosodik meg. Még mindig gyakran fordul elő, hogy a vajúdó édesanya kérését nem veszik figyelembe. Ennek részben a korábbi, a nő jogait csorbító szemlélet a gyökere; másrészt abból a helyzetből fakad, hogy a szülőnő már nem választhat más szülészorvost, azaz hiányzik a végső eszköze, hogy érvényt szerezzen az akaratának. Nem tud elfutni, máshova, máshoz fordulni – és épp ezért minden igyekezetével jó kapcsolatban próbál maradni azokkal, akiktől ő és a gyermek élete, egészsége függ.
A vajúdó nő döntéshozatali képességének alábecsülése sajnos gyakori jelenség; sokáig tartotta magát az a rossz gyakorlat, hogy nem is tekintették erre alkalmasnak. A háta mögött vagy a véleményét semmibe véve döntöttek helyette, holott az érzéseit, fontos tüneteket jelző észrevételeit nem lehet lesöpörni.
A szülőnő rendelkezik a beleegyezés képességével, és ezért a szülés során nem tekinthető puszta szülőedénynek, mindvégig kommunikálni kell vele. Való igaz, hogy a hosszú órákon át tartó fájdalom másfajta kommunikációt követel az orvostól – olyat, amely alkalmas a félelmek eloszlatására és a rendellenes tünetek tisztázására is.
Nemrégiben a világsajtó figyelmét is felkeltette annak az asszonynak a tragikus esete, aki szülés közben kétségbeesetten kérte a császármetszés kivitelezését. Bár a fiatal nő azzal a határozott – és előzetes orvosi tanács alapján megfogalmazott – kéréssel érkezett az angliai Tunbridge Wells kórházba, hogy császármetszéssel hozzák világra a gyermekét, a szülésznők úgy ítélték meg, hogy csak kényeskedik, fél a természetes szüléstől, s figyelmen kívül hagyták akaratát. Francis Cappuccinit 12 óra vajúdás után végül megműtötték, de mivel a méhlepény egy darabja a testében maradt, elvérzett; két kisgyermeke maradt anya nélkül. S bár az orvost és a kórházat is felmentették a gondatlanságból elkövetett emberölés vádja alól, az ügy folytatódik: a férj és a család ügyvédje azzal érvel, ha figyelembe veszik Francis kérését, előbb hajtják végre a császármetszést, és azt még a beérkezés estéjén más orvos végezte volna el, talán nem következett volna be a súlyos gondatlanságból származó hiba.
A szülés előtt és alatt adott beleegyezés és tájékoztatás egészen különleges helyzetben történik; ilyenkor bonyolult döntések sorát kell meghozni, akár többször, a korábbiak felülbírálatával is. A szabad orvosválasztás szerepe már csak ezért is kulcsfontosságú – hiszen az orvos vagy a szülésznő és kismama személyiségének összecsiszolódására csak akkor van lehetőség, ha előzetesen megismerik egymást. S az ismeretség alapján könnyebb a későbbi döntések értelmezése: van, aki rábízza magát a szülészorvosra, s inkább támogató segítséget vár, van, aki halkan, suttogva is fontos tüneteket jelez, és van, aki mindvégig aktív döntéshozó marad. A születés a közhely szerint is igazi csoda. De miért ne lehetne a vajúdás és szülés során is tisztelni a szülőnő kérését? Az lenne az igazi morális csoda – a tájékozott beleegyezés diadala.
