Vajda Mihály: Miért végezték ki Szókratészt?

Filozófia és filozofálás

Egotrip

A jó múltkorjában felsoroltam néhány filozófust, de ha jól emlékszem, az öreg Manó (Immanuel) nem volt közöttük. Talán nem véletlenül – őtőle ugyanis nem szerettem volna, most sem szeretnék elhatárolódni.

Nem mintha ő is gyanúsnak tartotta volna az állításokat. Ezt a korai Platón öreg Szókratészén kívül nemigen tette senki, s az sem olyan bizonyos, hogy ő valóban tette. Nem lehet ugyanis azt állítani, hogy az állítások – valamennyien – gyanúsak. Hiszen ez is csak egy állítás! Na és? Biztos nem akkor művelek életemben először valami gyanúsat, amikor állítok valami – szükségképpen – gyanúsat. De mintha ez a „Minden állítás gyanús” tétel szkepticizmusba torkollana, márpedig a „szkepticizmus nem megcáfolhatatlan, hanem nyilvánvalóan értelmetlen, mert kételkedni akar ott, ahol nem kételkedhetünk.” Ezt Wittgenstein mondotta, aki persze azt nem mondotta, hogy semmit sem állíthatunk, mondhatunk; csak éppen a filozófiai jellegű állításokat kell kerülnünk. „A filozófia helyes módszere a következő lenne: Semmit sem mondani, csak amit mondani lehet, tehát a természettudomány tételeit – tehát valami olyat, aminek semmi köze a filozófiához, és valahányszor másvalaki valami metafizikait akarna mondani, bebizonyítani neki, hogy a kijelentéseiben szereplő jelek némelyikéhez nem fűzött jelentést. […] csakis ez lenne az egyedüli szigorúan helyes módszer. Az én kijelentéseim oly módon nyújtanak magyarázatot, hogy aki megért engem, végül felismeri azt, hogy értelmetlenek, ha már fellépvén rájuk túllépett rajtuk.” Korai korszakának fő művében, a Logikai-filozófiai értekezésben mondotta ezt. (Márkus György fordítása.)

Mindezek után már csak azon csodálkozom, hogy Wittgensteint nem akarták kivégezni; de nem feledkezhetünk meg róla, hogy Szókratész után mintegy kétezer-ötszáz évvel élt, s nem a demokratikus Athénban, hanem a liberális Angliában. (Ha Bécsben marad, ki tudja, mi történt volna vele – két nagyszüleje biztosan zsidó volt.) A drága Manó az ilyesmit – gondolom – zagyvaságnak minősítette volna. Bár…? Egyszer azt mondotta, hogy az „in sensu cosmopolitico filozófia a következő kérdésekre vezethető vissza:

1. Mit lehet tudnom? Ezt mutatja meg a metafizika.

2. Mit kell tennem? Ezt mutatja meg a morál.

3. Mit szabad remélnem? Erről tanít a vallás.

4. Mi az ember? Erről tanít az antropológia.

Az egészet antropológiának nevezhetnők, mivel az első három kérdés az utolsóra vonatkozik.”

De mielőtt belebonyolódok Kantba – eddig érthető volt talán –, csak azt a mintegy összefoglalás-szerű állítását idézem, hogy „a filozófia az észhasználat legfőbb maximájáról szóló tudomány. S ekkor a filozófus inkább magatartásáról, mint tudományáról kapja a nevét”. Na, ez itt a fontos. Mondhatnák olvasóim, hogy miért nem mindjárt ezzel kezdtem, hiszen már az első soroknál is az öreg Manó járt a fejemben. Ez igaz, de nem akartam sumákolni. Úgy tenni, mintha Immanuel Kant ugyanazt gondolta volna, amit én, hogy ugyanis végezetül is a magatartásról – tetszenek múltkorról emlékezni, a kötözködésről – lenne szó. Nem, a filozófia nála tudás is, lásd az első kérdést. Az észérvekkel bizonyítható emberi tudásnak szerinte ugyanakkor korlátai vannak.

S én talán nem tartom szükségesnek a filozófiához a tudást? Vajon magam mindenféle bölcsnek tűnő locsogást filozófiának tekintek? Szó sincs róla. A tudást én is elengedhetetlennek tekintem a filozófiában. S hogy miféle tudást tekint elengedhetetlennek az öreg Manó, s mifélét én magam, abba itt most nem megyek bele. Még az is lehet, hogy a filozófiához, a filozófiában szükséges tudást hasonlóképpen ítéljük meg. Hallgassuk csak, mit beszél! „A filozófusnak filozofálni kell tudnia, ehhez pedig nem kell filozófiát tanulni, mert különben semmit sem tudnánk megítélni – az utolsó fél mondatot nem egészen értem, szóljon, aki érti – […] S ha igaz filozófiát tanulnék is meg, akkor sem gondolhatnám azt, hogy tudok filozofálni. Azonban nincs is ilyen igaz filozófia. Amikor filozófiát tanulunk, mindeme rendszereit csupán az észhasználat történeteként s kritikai képességeink gyakorlásának tárgyaként tekinthetjük. […] Ismeretek nélkül senki sem válhat filozófussá, de a puszta ismeretektől még nem is lesz valaki filozófus.” Hogy én ezt hányszor elmondtam már! S egyszer sem jutott eszembe, hogy Immanuel Kanttól tanultam. Bocsáss meg, öreg Manó! (A Kant-idézetek a Pölitz-féle metafizikai előadásokból valók, Vidrányi Katalin fordította őket.)

Filozofálnunk kell, nem pedig a filozófiát – mindegy, melyiket – tudnunk. Szóval alapjában véve arról van szó – most Kant nyomában járunk, nem Szókratészében –, hogy olvassunk sok filozófust, főképpen olyanokat, akiket a múltkor felsoroltam, hogy tudjunk filozofálni. Mondom, magam is így gondolom. S hogy mikor filozofálunk, mi az tehát, hogy filozofálunk, az énszerintem már nem határozható meg. Filozofálásunk mikéntje éppen úgy különbözik egyike a másiktól, ahogy a tudományként tekintett filozófiák is különböznek egymástól, gyakran radikálisan ellentmondanak, ellentmondtak egymásnak. Filozofálásunk során nem meghatározott – filozófiai – kérdésekre adunk választ, hanem bármilyen szöveg kerüljön is a kezünkbe, azt sajátos módon közelítjük meg. (Hogy mit értünk szövegen, azt most nem vizsgálom, egy más alkalommal talán.) Nem meghatározott módon, hanem másképpen, mint a szöveg szerzője. Másképpen, mint a common sense, másképpen, mint ahogy magától értetődő.
A filozofálás nekiront a közhelyeknek. Az első lépés persze a kérdezés. Valahogy így: Biztos, hogy így van ez? Miért gondolod, gondoljátok, gondolja az emberek többsége – gyakran nagy többsége –, hogy így áll a dolog? Mi lenne, ha ezt a dolgot más oldalról közelítenénk meg? Stb. stb. stb.

Gondolom, sokan vannak, akiknek ez a hozzáállás tetszik (persze még többen, akiknek nem, de most nem az utóbbiakról szólnék). Legfeljebb azt kérdezik, miért kell filozófusokat olvasnunk ahhoz, hogy így tegyünk. S mit tesz isten, nem feltétlenül kell. A filozófusi magatartáshoz (l. Kant-szöveg) egyfajta úgynevezett magas kultúrát viszont szerintem mindenképpen el kell sajátítani. Kulturális háttér nélkül ugyanis a legtöbb bonyolult problémát illetően az emberek többsége azokra hagyatkozik, akik állítólag értenek a dologhoz, akiket kiképeztek az adott szakterületen. Ki vagyok én, hogy a „szakértők” véleményét megkérdőjelezhetném? – kis ember vagyok én, kérem. Így van ez mindenütt, jelesül a politikában is, s ezért kerül a filozófia gyakorta a politika közelébe. De nemcsak a politikáról van szó. Gondolkodjunk el egy pillanatra azon, miért létezik az a sok hirdetés: a médiában, plakátokon és egyebütt. Ha az emberek többsége nem hinne a hirdetéseknek, nem érné meg kiadni rá a töménytelen pénzt. Hogy azután az életformát illetően miért követnek az emberek meghatározott mintákat, arról majd máskor fogok talán elmélkedni.

Neked ajánljuk