A szándéknyilatkozat szerint a három pénzintézet egyenlő tulajdonrésszel alapítja meg a Magyar Bankholding Zrt.-t, amely a korábban beharangozott „szuperbank” bölcsője lehet. Amennyiben a mostani megállapodást a három pénzintézet összeolvadása, vagyis konszolidációja követi, akkor a magyar bankpiac méretes szereplője jöhet létre. Együttesen ugyanis a banki eszközök egyhatodát, a hitelállomány egyötödét tudhatják magukénak, a bankfiókhálózat csaknem felének birtoklása révén közel 2 millió ügyfelet szolgálnak ki. Ha a fúzió nyomán kialakuló pénzintézet részesedése nem is érné el a honi bankpiac negyedét uraló OTP-ét, de jócskán lekörözné a mai ezüstérmes K&H-t.
Rossz az, aki rosszra gondol – vállalva ennek ódiumát, megjegyzem, hogy a konszolidációnak több jelentése is van. Talán nem véletlen, hogy az ügyletről nem csupán a vállalatok összeolvadása ötlik az ember eszébe, amire az üzleti szakzsargonban használják a konszolidáció kifejezést, hanem a bankok állami kimentése (bail out) is, amelynek elnevezésére a 90-es években a hazai köztudatba beivódott. A hitel-, adós- és bankkonszolidáció kifejezéssel illetett állami mentőakció során az éves GDP 10 százalékát meghaladó összeggel segítették meg a magyar bankokat és ügyfeleiket. Később a csőd szélére került, majd államosított Postabank „konszolidálása” is sokba került.
A mostani járvány örvén kiadott számos kormányrendelet egyike 150 milliárd forintos keretösszeget különít el a bankok által kibocsátandó kötvények megvásárlására. A magyar állam azokat a bankokat segítené meg a 90-es évek bankkonszolidációjából ismert megoldással, amelyek a bevételek megcsappanása, illetve a nemrég újból megnövelt banki különadó miatt nem tudnának megfelelni az előírt tőkekövetelménynek, és nem rendelkeznek a hiány pótlására képes, tőkeerős tulajdonosokkal. Bízzunk benne, hogy a szóban forgó bankhármas sem külön-külön, sem együttesen nem szorul állami konszolidálásra, habár a Mészáros Lőrinc érdekeltségei által dominált tulajdonosi hátterük erre nem ad kellő garanciát. Bizalmunkat apasztja az a mohóság is, amellyel a Takarékbank és az MKB tulajdonosai tavaly lecsaptak a megtermelt nyereségre, s vágtak zsebre milliárdokat osztalékként, ahelyett, hogy bankjaik tőketartalékát növelték volna.
De nem akarom az ördögöt a falra festeni. A három bank, ha pusztán a piaci helyzetüket, üzletágaikat és ügyfélköreiket nézzük, életképes együttműködésre is alkalmassá tehető, akár egy szervezetbe összevonva is. Mind a háromnak megvannak a maguk sajátos vonásai és erősségei, amelyek összeadódva, a szinergiahatás következtében gyümölcsözők lehetnek. A takarékszövetkezeteket bekebelező Takarékbank a kisebb településeket is elérő, kiterjedt fiókhálózata révén igencsak népszerű a vidéki lakosság körében: a magyar háztartások betéteinek csaknem az ötöde landol nála, ami stabil forrásellátottságot biztosít számára és bőséges forrást teremt a helybéli kisvállalkozások hitelezéséhez, a betétek fennmaradó részét pedig biztonságos állampapírokba fekteti. Ez a modell kevés nyereséget termel ugyan, de viszonylag alacsony kockázattal jár.
A 70 éves múltra visszatekintő MKB a nagyobb méretű vállalatokra és a tehetősebb lakossági ügyfélkörre fókuszál. Hosszú évekig a magyar bankpiac 4-5. legnagyobb szereplője volt, az állami szanálást és a mérlegtisztítást követően azonban jócskán összement, és mára a 7. helyre sorolódott a méret szerinti ranglistán. Rossz hiteleitől és befektetéseitől megszabadítva azonban nyereségessé vált a bank: 2018-ban már a szektor átlagától kevéssel elmaradó jövedelmezőséget ért el.
Az MNB budapesti hiteligazgatóságából 1987-ben önállósított, de még állami kézben tartott Budapest Bankot 1995-ben, a bankkonszolidációt követően privatizálták. A továbbra is sok bizonytalan megtérülésű hitellel rendelkező pénzintézetet az amerikai General Electric Capital vásárolta meg, gyakorlatilag nulla forintért. A professzionális befektető gyorsan rentábilis, stabil pénzintézetet faragott belőle, innovatív termékkínálattal, piacképes profillal. Fő erősségét az áruvásárlási hitelezés adja (amihez olyan partnereket nyert meg magának, mint például a Media Markt), de az autófinanszírozásban, a hitelkártya-üzletágban, valamint a kisvállalkozók hitelezésében is jó pozíciókat szerzett. 2015-ben a GE profiltisztítás miatt vált meg leánybankjától, a bankrendszer „nemzetiesítésén” munkálkodó magyar kormány pedig kapva kapott az alkalmon, és ezért jókora (a bank akkori saját tőkéjének duplájára rúgó) vételárat adott érte. Mára a piac 8. legnagyobb szereplőjévé küzdötte föl magát a bank, versenyképes üzleti modellel, stabil, bár nem kiemelkedő jövedelmezőséggel, viszont a növekedéssel lépést tartó, jó tőkeerővel.
Utóbbi jól is jön az új „szuperbank” létrehozásakor, mivel az MKB-t az állami szanálás során sem látták el gálánsan tőkével. Ugyancsak jól jöhet az a mintegy 100 milliárd forintos tartalék is, ami a takarékszövetkezeti integrációra kapott állami 136 milliárdból állhat még a Takarékbank rendelkezésére. A három bankcsoport fúzióját (konszolidációját) nemcsak technikailag lesz nehéz megvalósítani, de pénzügyi értelemben sem lesz könnyű összehozni. Az ügyletet úgy kell megbuherálni, hogy közben végbemenjen az immár öt éve állami kézbe vett Budapest Bank újbóli privatizációja (ezt anno hároméves határidővel vállalta a kormány), méghozzá oly módon, hogy az állam számára megtérüljön a vételárként akkor leperkált 200 milliárd forint. Nyilván van az a pénz, amiért valaki papíron „kihozza” a szóban forgó részvényeknek azt az értékét, amelyek cseréje mellett kijöhet a kívánt eredmény.
Még ha leküzdik is valahogy a három pénzintézet összeolvasztásával (konszolidálásával) járó pénzügyi és technikai akadályokat, nagy kérdés, hogy miként működik majd a piaci értelemben mégoly potens szuperbank a most látható tulajdonosi háttér mellett. Mert egy dolog, hogy méretében, üzleti potenciáljában az OTP-vel versenyképes bankot akarnak kreálni, és más dolog, hogy ennek érdekében háttérbe tudják-e szorítani azokat a személyes érdekeket, amelyek kereszteznék a prudens bankműködést. Bár a tőzsdén évtizedek óta jelen lévő OTP vezetőjét sajátos, a bankéval nehezen összeegyeztethető érdekek is fűtik (elég, ha csak Csányi Sándor agrárérdekeltségeire gondolunk), ám ő láthatóan meg tudott birkózni ezzel az érdekkonfliktussal. Ha az új „szuperbank” tulajdonosai és vezetői erre nem lesznek képesek, akkor a fúziót jelentő konszolidáció könnyen az állami mentőövet jelentő konszolidációba torkollhat.
