Igazán nemes gesztus a szellemi tőkével jól ellátott jegybank részéről. Már a korábbi javaslatcsomagjukból is láttuk, mennyi ötlet termelődik a Szabadság téren – kár lenne hagyni veszendőbe menni ezeket. A most közkinccsé tett 50 pontos program szerényebb ugyan az előzőnél, de méretével ez is lekörözi azt, amelyiket „a gazdaság átfogó újraindítására” júniusban létrehozott Gazdaságvédelmi Operatív Törzs tett közzé egy nappal a jegybanki iromány megjelenése előtt. Bár a kormányzati grémiumot irányító Varga Mihály szerint a családok és a vállalkozások számára jelentős adóügyi könnyítésekről döntöttek, a bejelentésből csupán az derült ki, hogy januártól a 11 százalékosra mérséklődő kisvállalati adó bevételi értékhatárát 3 milliárd forintra emelik, a második félévtől pedig az adóhivatal minden cég számára elkészíti az áfabevallás tervezetét.
Az MNB viszont a munkaerőpiactól a lakáspiacon, a pénzügyi rendszeren és a beruházásokon keresztül a kereslet élénkítéséig a gazdaság minden területére tesz javaslatot, és olyan divatos hívószavakat is használ, mint a „családbarát”, a „zöld” és a „digitalizáció”. Hogy a program megvalósítása mennyibe kerülne, és miből finanszíroznák, azt nem tartalmazza a jegybanki dokumentum, csak becsülhető az ezermilliárd forintos nagyságrendje.
Matolcsy György a szavak mezején most is legyűrte a riválisának tekintett pénzügyminisztert a makrogazdasági környezetet alakító két intézmény vezetője közötti derbiben. Csakhogy neki jegybankárként nem az a dolga, hogy ötleteket adjon a kormánynak. Nem a konyhában a helye, ahol a gazdaságpolitika étrendjét összeállítják, és még csak nem is a kamrában, ahol a szükséges hozzávalókat kiválogatják. Ha jó szuszterként megmaradna a kaptafánál, akkor is roppant fontos feladatot láthatna el: a monetáris politika eszközeivel terelhetné a gazdaság szereplőit az aktuális helyzet által megkívánt irányba. Ezt a feladatát viszont egyre kevésbé látja el.
Nem vitás, hogy saját feladatkörében már kevés lehetősége maradt a járvány előidézte gazdasági válság kezelésére, mivel fölösleges buzgalmában már a konjunktúra éveiben szinte az összes puskaporát ellőtte. A pénzpiacot befolyásoló kamatot már régen a negatív tartományba vitte le, és az „unortodox” jegybanki eszköztárból is bőségesen merített, amikor 0 kamatú „növekedési” hitelekkel, majd tavaly ősztől kétes megtérülésű vállalati kötvények vásárlásával igyekezett további lökést adni a gazdaságnak. Mostanra, amikor recesszióba fordult a világ és benne Magyarország, alig maradt eszköze a gazdaság élénkítésére.
A jegybank mozgásterét továbbszűkíti, hogy egyidejűleg a forint inflációs hatású gyengülését is fékeznie kell(ene). Ez kötötte meg a kezét tavasszal, amikor a túlságosan laza politikája miatt addig is folyamatosan leértékelődő magyar valuta elszabadult hajóágyúként kezdett viselkedni, és a forintot tovább gyengítő eladásokra buzdította a spekulánsokat. Emiatt, egyedüliként a világban, nemhogy csökkenteni nem tudta kamatait, de gyakorlatilag még emelésre is kényszerült: áprilisban az irányadó szerepet a bankoknak szóló egynaposról az egyhetes betétre tolta át, amelyre – az egynapos betét negatív kamatával szemben – a 0,9 százalékos alapkamatot fizette. Ez utóbbit, amely már rég elvesztette irányadó funkcióját, végül csak a nyár folyamán mérsékelte 0,6 százalékra. De ezt is úgy kellett megtennie, hogy közben ne csökkenjen a betéti kamata, és így ne csábítsa a forint elleni spekulációra a befektetőket. Szép bűvészmutatvány!
A hazai monetáris politika jó ideje kiszámíthatatlanul, egyre átláthatatlanabb, hektikusan változó eszközrendszerrel működik. A tavaszi-nyári zűrzavaros cselekvést most ősszel a „csendes bemondás” taktikája váltotta föl, mintha csak ultipartiban játszanának. Szeptember 22-i ülésén az MNB monetáris tanácsa megfelelőnek minősítette a 0,6 százalékos alapkamatot és a hozzákapcsolt többi kamatot, majd két napra rá, szép csendben, 0,6-ról 0,75 százalékra növelte a pénzpiacokat befolyásoló egyhetes betéti kamatot, hogy meggátolja a forint gyors, már az inflációs célt is veszélyeztető gyengülését. A nagyközönséget sem a döntésről, sem annak indokáról nem tájékoztatta a jegybank, holott épp aznap tette közzé inflációs jelentését, és Matolcsy elnök is ugyanazon a napon tartotta a világfolyamatok távlatos jövőjét felvázoló előadását a közgazdász-vándorgyűlésen. Ám a kamatváltozásról sem ő, sem a másnapi kerekasztal-beszélgetésen szereplő alelnöke nem ejtett szót.
A monetáris politikát normális időkben jellemző „finomszabályozás”, amely a jegybanki kamatlábak révén ösztökéli a pénztulajdonosokat a kívánt magatartásra (a gazdaság állapotától függően nagyobb költekezésre vagy megtakarításra), mindenütt egyre kevésbé működik. Már az előző válság előhívta a direkt beavatkozások nem szokványos módszereinek sokaságát, amelyeket a mai krízisben újra elővettek a központi bankok. A monetáris szabályozás finomságaitól mindig is idegenkedő Matolcsy azonban ebben az unortodox világban érzi elemében magát. A jegybanki kamatokkal már csupán a forintra spekulálókat, és így az árfolyam alakulását befolyásolja, míg a bankhitelezést döntően a refinanszírozással alakítja. Magánszámai is az unortodoxia iránti vonzalmáról tanúskodnak. A Növekedés.hu-n közzétett ötleteléseinek friss opusa az a javaslat, hogy „zöld” otthonok teremtésére maga a jegybank nyújtson 10 éves futamidővel kamatmentes hitelt a családoknak és az ingatlanfejlesztőknek, méghozzá úgy, hogy a pénzügyi szolgáltatók által végzett „előminősítés 5 napnál, a jegybank döntése 5 óránál, a pénzutalás pedig 5 másodpercnél nem tarthat tovább”.
Ha rajta múlna, Matolcsy visszaállítaná a jó három évtizede meghaladott egyszintű bankrendszert, amelyben a jegybanki és kereskedelmi banki funkciókat egyedül betöltő, mindenható MNB állt közvetlen kapcsolatban a vállalatokkal. Hiszen már a kötvényvásárlási programjával túllépett a mai világban kényszerűen elfogadott unortodoxia határain, mivel abban kifejezetten kockázatos cégek bóvli minősítésű adósságait is átvállalja. Miért ne vehetné magára még a lakáshitelezés rizikóját is?
„Adok, hogy adjál” – idézte cikkében Matolcsy helyeslően Széchenyit. Csak azt feledte el hozzátenni, hogy a „legnagyobb magyar” a sajátjából adott.
