Az ötödik ciklusát újabb kétharmados mandátumtöbbséggel megkezdő kormányfő az itthon viseltet nagyobbra cserélheti, ahogyan azt a választás éjszakáján gondolatban már meg is tette. Szíve szerint továbbra is nagy mellénnyel virítana Brüsszelben (erre is mutatott hajlamot győzelmi beszédében), ám a gazdasági kényszer, az uniós források iránti mind égetőbb szükséglet miatt mégis kénytelen lesz kisebbre váltani azt.
Már a vasárnapi választások előtt tudható volt ugyanis, hogy a gazdaságban semmi nem úgy lesz, mint ahogy korábban feltételezhető volt. A február 24-én Ukrajna ellen indított orosz invázió minden addigi számítást felborított: újból átírta a világgazdaság működésére vonatkozó feltételezéseket, holott azokat már eleve a járvány okozta válság és a súlyosbodó klímaveszély ismeretében alakították ki. Az új helyzet különösen érzékenyen érinti a nyersanyagokban és energiahordozókban szegény, technológiai importra is rászoruló, egyúttal jelentős mértékben exportra termelő magyar gazdaságot. Mindezt csak tetézi az Orbán-rendszer kétkulacsos, az Európai Uniót pusztán fejőstehénnek tekintő, ám a tagsággal járó kötelezettségeket rendre megszegő külpolitikája, valamint a veszélyes mértékűre növelt energiafüggőségünk Oroszországtól.
Az újabb győzelemért mindenre kész magyar kormány arra számított, hogy a Covid-válságot követő fellendülés megteremti a lehetőséget arra, hogy „kinője”, a növekedési többletből származó jövedelmekből építse le a járvány és a választási költekezés miatt hatalmasra duzzadt adósságát, és ezért a korábbiaknál kevésbé szorul rá a Brüsszelből érkező, immár a jogállamiság feltételeihez kötött pénzforrásokra. Orbán azt is remélte, hogy az unió számára nálánál fontosabb lengyel kolléga mögé bújva, engedmények nélkül sikerül kibújnia a számonkérés alól.
Mindkét feltételezés tévesnek bizonyult.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
