Önmagában azt, ha valaki egy tárgyhoz érzelmileg erősen kötődik, még nem szoktuk „fétisnek” nevezni. Néha valósággal dédelgetjük azokat a tárgyakat, amelyekhez valami emlék fűz minket. Egy megtalált gyerekkori játékmackóban szimbolikus érték testesül meg, azaz
az emlékeink tárgyiasulnak benne. Vergilius
Aeneisének egy sokszor idézett sora nekem azt jelenti, hogy olykor „tárgyakért is könnyet ejtünk, és a halandóság megérinti a lelkünk” (Sunt lacrimae rerum et mentem mortalia tangunt 1.149), bár nyelvtanilag a szokásos értelmezés is lehetséges („van a tárgyaknak könnyük: szánják a halandót”). Ahhoz azonban, hogy egy dologból „fétis” legyen, nem elég, ha egyetlen személy érzelmileg kötődik hozzá, és értéket tulajdonít neki. A fétis kialakulásának másik feltétele az, hogy egy közösség számos tagjában lejátszódjon ugyanez a folyamat.
Amikor Charles de Brosses beemelte a szót az éppen születőfélben lévő antropológia szótárába (Du culte des dieux fétiches, 1760), a fétis még csak azokat az olykor bizarr tárgyakat jelentette, amelyeket egyes afrikai népek istenségnek tekintettek. Hegel viszont a Vallásfilozófiai előadások (1821–31) egy helyén arra utalt, hogy a fétis fogalma voltaképp a mágikus emberi gondolkodás alapja. Ha ugyanis az eszme vagy vallásos hit nem tárgyiasul, akkor az elvont tanítás az emberek zöme számára nem sokat jelent, azaz megfoghatatlan valami marad. Ezt már persze Hegel előtt is felismerték a bölcsek, hiszen például ez volt az indítéka annak, hogy a nikaiai (niceai) zsinat a 8. században elfogadta a képek tiszteletét. Mert a tisztelet úgymond az ábrázoltra vonatkozik, nem pedig az ábrázolásra, tehát tessenek szépen megnyugodni: szó sincs itt bálványimádásról.
„Aki a Tant nézi, engem néz” mondta Buddha, és a Tanon kívül eső dolgok iránt nem is érdeklődött. Ő csak forgatta a Tan kerekét, miközben nem hitt a természetfelettiben, és cseppet sem érdekelte, hogy a pórnép ereklyékre és csodatételekre vágyik, meg hogy imádkozni akar és mágikus szertartásokat végezni, hogy megsegítsék őt a földöntúli erők. Ezért aztán Buddha helyett az utódoknak kellett elvégezniük a tiszteleti tárgyak létrehozásának munkáját: nélkülük ma aligha létezne a buddhizmus mint vallás, nem léteznének kolostorok, templomok és szertartások. Nem kétséges, hogy az egész vallási kelléktárat és paraphernáliát egyszerűen a mágikus vallásosság iránti populáris igény hozta létre. Szerencse, hogy a Magasztosnak ezt már nem kellett megérnie.
Úgy látszik tehát, hogy a fétis fogalmának lényegi eleme nem az, hogy valami közönséges tárgyról – mondjuk egy cipőfűzőről – azt képzeljük, hogy mágikus erő lakozik benne, hanem az, hogy egy dologban egy közösség tagjainak jelentős része valamiféle sajátos szellemiség, konszenzus megtestesülését látja, és elvárja annak a dolognak a feltétlen tiszteletét a közösség minden tagjától. A tabu és a fétis tehát igen hasonló társaslélektani folyamatban jön létre – csupán az előjelük más.
Jó példa a közösségi fétis működésére egy ismert rapper esete a közelmúltban, aki a Himnusz úgymond „obszcén” átdolgozásával háborította fel nemzeti elkötelezettségű honfitársainkat. A bölcs bírói döntés szerint azonban Dopeman csupán társadalomkritikát fogalmazott meg (azaz véleményt nyilvánított), tehát nem valósította meg a nemzeti jelkép megsértésének fertelmes cselekményét. A Btk. szerint ugyanis aki a Himnuszt, a zászlót, a címert vagy a Szent Koronát „sértő vagy lealacsonyító” kifejezéssel illeti, netán „meggyalázza”, akár egy évig terjedő szabadságvesztéssel is sújtható. Ráadásul Alkotmánybíróságunk jogtudósainak határozata szerint (13/2000. V. 12.) a nemzeti jelképekre nem terjed ki a szabad véleményalkotás joga. Ha tehát valaki például a Himnuszt nyilvánosan fércműnek nevezi, amelynek a nyelvezete és pátosza nevetséges, és amely ráadásul történelmi fikciókat zagyvál össze, akkor ezért a mondatáért akár börtönbe is kerülhet. Ennek oka pedig az, hogy a Himnuszt irodalmi műből fétissé, kultikus tárggyá minősítették át. Mi a helyzet a Szózattal? És a Szent Korona-tan tagadásával? Amikor 1990. július 3-án az Országgyűlés elfogadta Magyarország jelenlegi címerét, akkor a korona nélküli címer (a Kossuth-címer) volt az alternatíva, de a többségi konszenzus mégsem ezt részesítette előnyben, hanem a szakrális szimbolikát hordozó „Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét”, mint ez az alaptörvényben olvasható. Maga az alaptörvény is, amelyre esküt kell tenni, az első pillanattól kezdve kultikus tárgynak minősült.
Mi, magyarok mindig békésen fogadjuk azt, hogy a hatalom akár törvényileg jelölje ki a tabukat és fétiseket, sőt általában szeretjük megmutatni, hogy mi egyébként eleve úgy is gondoltuk a dolgot. Keményen dolgozó magyar kormányunk még a nyelv megdolgozásában is segít nekünk. A Netaf (Nemzeti Tabu- és Fétisellátó) dolgos kezeinek munkáját dicséri például az Emberi Erőforrások Minisztériuma által kiadott kisdedszótár, amely a „nemzeti-polgári értékek mentén gondolkodók” számára listázza a tiltott és a helyes szavakat. A szavak ellen folytatott keresztes háború egyébként az utcák és terek elnevezéseit véleményező, a tudomány gyalázatának minősíthető, dilettáns MTA-állásfoglalással kezdődött, amely máig ott éktelenkedik az Akadémia honlapján, mert a tudást és szakértelmet nálunk pótolja a jobboldaliság. Még nem született olyan eszme vagy rezsim, amelyet az MTA tudósai szégyelltek volna kiszolgálni, de nem véges számú kísérlet esetében még születhet ilyen.
Az ostobaságtól eltekintve semmi sem magyarázza például azt, hogy a partizán közszóról ezt állapítsa meg az MTA: „Mivel a kifejezés közvetlenül utal az önkényuralmi politikai rendszer kiépítését elősegítő idegen állam fegyveres erejére, a szovjet hadseregre és annak irreguláris katonai ‘szervezetére’, nem használható közterület elnevezésére.” Igaz, tényleg voltak szovjet partizánok is, mint Zója, a 18 éves lány, „akit a kommunista propaganda szerint a németek hosszas kínzások után végeztek ki.
A szovjet ifjú kommunista példaképe a második világháború éveiben és 1945 után, ezért neve kapcsolódik a kommunista önkényuralmi rendszer fenntartásához, így közterület elnevezésére nem használható.”
Tisztelettel üzenem a Nemzet Tudósainak, hogy ezután igyekszem majd én is a náci megszállók ügyével, továbbá bármely ásatag eszmével azonosulni. Hiszen 2015 végül is a birkák éve.
