Egotrip

A kifejezéssel a legfrissebb Newsweek cikkírója azoknak a vezetőknek a távozását illette, akik busás jövedelemmel a zsebükben hagyták ott romokban heverő cégeiket. Mint Peter Bonfield, aki másfél millió angol fontot (durván 600 millió magyar forintot) kapott búcsúajándékként, amikor távozott a British Telecom éléről, ahol hat év alatt 30 milliárd font adósságot halmozott fel. Vagy a brit légitársaság hanyatlásáért felelős Robert Ayling úr, akinek távozását kétmillió fonttal jutalmazták. A cikkből kiderül, hogy ezek a golden goodbye-ok már nemcsak a szakszervezeteket sokkolják, hanem a vezérigazgatók nemzeti szervezetében is negatív visszhangot váltanak ki. Ahogy vezetőjük fogalmazott: úgy érzik, hogy az ilyen esetek a mindenféle etikát nélkülöző "falánk kövér macskákhoz" teszik őket hasonlatossá.

- Édesapám - mondom neki ismét, mert édesapám kissé nagyot hall, és mert ezen apró részletmegfigyeléssel és az ismétlés révén ennek az írásnak vastag realista színezetet kívánnék adni, népi árnyalatban. Ezért:

Nincs Isten - mondta eltűnődve Berci kőműves a 30-as dupla zsalutéglának, aztán enyhe bűntudattal lesütötte szemét, mert Sanyi segédmunkás nem szerette, ha Nietzschét idéz, legutóbb is az erdei fitneszstúdióig kergette egy rozsdás fűrészlappal, amikor azon felvetésére, miszerint ideje lenne beszerezni egy kurva betonkeverőt, Berci azt válaszolta, hogy nem, mert tevékennyé és egyformává teszi az embereket - mindez hosszú távon azonban ellenhatást kelt: a lélek kétségbeesett unalmát, ráadásul nem ösztönöz arra, hogy magasabbra törjünk, jobban csináljuk a dolgokat, művészek legyünk.

Úgy suhantunk az autóval, mint nikkellégy a Parasztbecsületben. Ha nem hiszik, kérdezzék meg Zinedine Zidane-t (zizou@axelero.hu) vagy a nagynövésű madárpókot (madarpok@freemail.hu). A hibaüzenet beleegyezést jelent.

Anapsugarak olyan szenvtelenül szaladnak át a redőny résein, mint a tömegsírt elrendező traktoros. Úgy fekszem, hogy ezek a diszkógömbhatást majmoló fényszilánkok kikerüljenek, mégsem menekülök: a kis gecik gellert kapnak a falra akasztott aranylemezen (Hifi Szteroid - Legát visszatér, 1999), és épp a mellkasomon sűrűsödnek egy pontba. A képződmény - ahelyett, hogy lyukat fúrna belém - különböző alakokat vesz föl. Előbb violinkulcs lesz, aztán lepke, kutya, ököl, kereszt, horogkereszt - minden, amit el tudtok képzelni abban a bizonyos fehérkés színben, két dimenzióban, bőrön.

Bölcs kormányunk számtalan bölcs döntést hoz, és számtalan bölcs dolgot mond, ezeket nem is lehet eléggé melegen üdvözölni; ám a szimmetriakövetelés jegyében (lásd Horváth Iván cikkét a 2000 októberi számában), s hogy (a kormánypárt bölcs publicistáinak kívánsága értelmében) ne mérjünk kettős mércével, határozottan ki kell mondanunk hogy: nem!, nem elég!, aki át mond, mondjon bét is, vonjuk le a végső konzekvenciákat.

Az a lényeg, szögeztem le megerősítésként, lám csak, megint bebizonyosodik: minden dolgok alfája és ómegája az akarat. Mert hát az könnyű megoldás, ugyebár, befeküdni egy kád kellemesen forró vízbe az alkalmi vétellel, az aktatáskás román cigánytól vett solingeni kenyérvágó késsel, s gyors húzómozdulattal elmetélni az ereket. Ha döntöttél, és készen vagy rá, könnyű - legalábbis sokkal könnyebb, mint behelyezni a kispárnát, teszem azt, nemcsak úgy ukmukfukk, átmenetileg, felületesen, mert úgy persze ez is könnyű, hanem hosszú távra szóló módon, véglegesen, tartós érvénnyel megoldván a helyzetet; úgy tehát, hogy ahhoz képest, ami most van, jobb legyen, ezáltal a feltételek a továbbiak kivitelezéséhez, esti tervünk végrehajtásához megteremtődjenek. Könnyű, noha nyilván nem túlzottan irigylésre méltó akkor sem a helyzetünk, amikor a mozdulattal már megvagyunk, de még működik minden dolgok elrontója, az agyunk, s ki kell várni azt az évszázadnyi pillanatot, míg a megváltó ájulat, a boldogító tudatvesztés bekövetkezik. Belátni, hogy vége most már, ténylegesen, visszafordíthatatlanul bevégeztetett, miközben fellélegezni, a legnagyobb bánatunkra, mégsem lehet teljesen, hisz odébb az eredmény, a fájdalom bezavar, késik a várva várt megkönnyebbülés, amikor felfordulhatunk, és a vízbe végre belefulladhatunk. Nézni, ahogy a vér a vizet átszínezi, várni, ameddig a lábunk már nem látható, s becsukhatjuk végre a boltajtót, megfordítva a százas szögön lógó Nyitva feliratot. Amikor még nem vagyunk bent, ott toporgunk a küszöbön, de egy lépésnyire van már csupán új színhelyünk, a paradicsom, ahol Görgei Csucsuval találkozhatunk, s megölelvén-megcsókolván elmondhatjuk neki, végzetesen rosszul helyezkedtél Karsai szögleténél, Csucsukám. Ordítottam, ahogy kifért a torkomon, hogy baj lesz, nem jó helyen tartózkodol, merthogy láttam, úgy áll oda, hogy teljességgel törvénytelen módon külsővel fogja rúgni a szögletet, s ha nem farolsz a kapufáig, képes rá és betekeri. Elaludtál? Elméláztál? Nem láttad, hogy jobblábasként jobbról fut neki? Becsavarja, ordítottam, vigyázz, Csucsu, istenemre, megteszi; tudom, érzem, látom a lábfején, ez az ember érintés nélkül betekeri. Tudtam, láttam, s szidtam a sorsomat, hogy miért kellett nekem ez a megvilágosodás közeli pillanat, amikor látom a közeledő véget, a fenyegető végzetet, a Vasgyár felett gyülekező súlyos viharfelhők tömegét, de már nem segíthetek - miért beszéltem rá sűrű könyörgések árán az öreget, hagyjon félbe csapot-papot, hogy engem Bükkszentkeresztről hazafelé a stadionnál egy kereplővel felvértezve kezdésre kitegyen. Gazoltunk volna szótlanul tovább. Gereblyéztem volna a leveleket. Miért kellett ez nekem?

Sanyi segédmunkás a Sündörgőben szerezte be szerszámait, úgy is mondhatnám, hogy a Sündörgő volt az ő OBI-ja, ahol záróra felé már szinte mindenhez hozzá lehetett jutni kedvezményes áron, többek között így vásárolt Wartburgot, gáztűzhelyt, betonkeverőt és láncfűrészt is. Utóbbiról szól ez az írás, de előbb röviden elmesélem a Wartburg történetét, mert az sem tanulságok nélküli.

A második világháborúval mintha lezárult volna egy jó százötven éves forrongó, serdülésszerű korszak a magyar nyelv életében, és egyfajta kikristályosodás (kijegecesedés? megfagyás?...) következett. A közösség ízlése - meg persze a nyelvfejlődés legfőbb ura: a véletlen - az addig kavargó alternatívákból általában egyet hagyott meg semlegesnek, a többit megcímkézte, azaz használatukat stilárisan jelöltté tette. Arany János még gond nélkül írhatta a Zács Klárában: "Keresi a Klára, mégsem akad rája" - ez két ponton is eltér a mai irodalmi normától: a névelős személynév (a Klára) és a "túlragozott" igekötő (rája) használatában. Ilyet ma nem illik leírni. A rája ma egyszerűen közönségesnek minősül, ez az egyszerűbb eset, olyan, mint a suksük. A névelős személynévvel más a helyzet.

A kikeményített, nemzetiszínű vászonzászló egy jobb tasli után lekevert egy balost is, a hajó fedélzetén messzemenőkig tombolt a vihar, és tombolt a vízen is, akkora hullámok csaptak át a korláton, mint harminc teniszütő. Kimásztam az ajtón, megkapaszkodtam a nemzetiszínű lobogó fémrúdjában. A fémrúdon írás futott lefelé: "Ha anyádéknak nem volt gyereke, valószínűleg már neked sem lesz." Ha az elkeseredésnek van legfelső foka, akkor az ott tartózkodott velem a magasban, és egyre csak arra bírtam gondolni, hogy miért vagyok én még mindig gyerek, ahelyett, hogy biztonsági okokból egyből öregnek születnék, aki már mindenre készen áll, és hullámozhat az arca a szivárvány minden színében.