Egotrip

A Sündörgő bezár, a legközelebbi éjjel-nappali lent van a francban, de Berci kőművest ez nem rettenti el. Wartburggal indulnak el, és csak félúton egyeznek meg, hogy ki vezet. Csodával határos, de hazafelé tartanak, amikor valamiért vesznek egy libát is Erdész Bélánál, kinek csinos felesége, Csiga Melinda már messziről ordít, hogy takarodjanak a picsába.

Amióta főmérnök vagyok, ég a kezem alatt a munka, virágzik a gyár, az én képzelőerőm áldott mozgató energiája meglátszik mindenen.

Behelyezem. Pontosabban: behelyezném! Hogyha bírnám! - hogy egészen tárgyszerű legyek. Megint ez a nagyképűség, ez az optimizmus, ez a kórosan túltengő önbizalom. Miként ha a döntés már magával az eredménnyel volna azonos. Megint elszaladt a ló velem. Behelyezem, behelyezem... Pusztán csak így, mint a nagyok, kijelentő módban. Mi az, hogy behelyezem? Ahogy azt Móricka elképzeli! Csak úgy ripsz-ropsz behelyezi, mi? S már halad is tovább, telnek az oldalak, a kasszához fáradunk, mint aki jól végezte dolgát; behelyezed. Behelyezed. Miféle beszéd ez? Merészet álmodni, az kéne, mi? Paraszt. Hát, nem, igen tisztelt író bácsi, nem adják ilyen könnyen a megkönnyebbülést. Odébb van még az az üveges tekintet, az az üdvözült félmosoly, mellyel ellazulásodat nyugtázhatod. Enyhén szólva. Hogy finom legyek. Ha egy párnán múlna, vagy bármi ilyenen, a külső körülményeken, ha efféle könnyű kézzel le lehetne kerekíteni a szöveget, akkor csupa leeresztett, boldog ember ejtőzne a szobák mélyén így éjjel tizenegy körül: több millió sugárzóan boldog arcot tükröznének a repedezett plafonok. Nem ez a nyögés, ez a hörgés, ez a forgolódás volna műsoron mindenütt. Ez a koncentrált, hősi küzdelem, az akaratok megfeszített dáridója, hogy végre már jó legyen. Ha a párnán múlna, akkor nem lennének már ilyentájt százezerszám átizzadt gombócba gyűrve a paplanok, nem kelne föl tízpercenként egyáltalán senki, nem keresné köröző lábfejjel a papucsát, hogy a spájzba tapogatván, mint aki menekül, csak úgy, az üvegből, mohó slukkolással újabb két deci pálinkát igyon. Nem nyögnének egy rettentőt valahonnan nagyon mélyről, a lélek legrejtettebb fenekéről az elhájasult asszonyok, mert az a kéz, az a nyelv, amelyik hosszú tízperceket játszott a mellbimbójukon, körbesimogatta, körbenyalogatta, megbirizgálta, megszívogatta, majd elindult lassan, ráérősen lefelé a feszes hason, elidőzött, szűzanyám, egy fél órát legalább nedves, lüktető pinájukon, eszükbe jutott. Akkor nem dolgoznának odabent a pirulák - csillapítók, altatóhegyek, kábítószerek -, hogy mielőbb felszívódjanak, s a vérbe bekerülvén eljuttassák a lüktető, fortyogó agyakba megváltó üzenetüket: semmi, semmi nincs már, s ami a fő, te sem vagy magadnál, te sem létezel. Nincs rajtad súly, felelősség, nem kell észnél lenni már. Nem gondolsz semmire, megszűntek az érzéseid, nem kell - mivel nincs kin - uralkodni magadon: a szabadító, ájult döglés immár kivitelezhető. Akkor nem volna egyetlen, milliónyi hörgésszerű fuldoklásból megképződő, összefüggő sóhaj az éjszaka, nem merednének a semmit markoló, pikasszós kezek a sötétbe, nem röpködnének delfinszerű ívben forgolódó, lucskos testek a nyikorgó rugójú, bepállott ágyak fölött. Nem lenne az egyedüli vágyálom, terv, célkitűzés össztársadalmilag, hogy ne fájjon már, ne legyen rossz ennyire; vagy ha fáj is, ne érezzem, ne tudjak róla, hogy vagyok. Hogy nulla fokra tompuljon a tudat, hogy az impulzusok, drága jó istenem, csillapodjanak; hogy dögöljek meg vagy történjen már bármi, jöjjön, mit bánom, akármi, csak ennek az egésznek vége legyen. Csak legyen vége már. Csak álljon le a verkli, ne gondoljak, ne érezzek semmit, semmit egyáltalán. Csak valami kongó, áthatolhatatlan, matt, fekete üresség legyen, egybefüggő, szálkás vaksötét, melynek nincsenek tartalmai; amiben nem dereng fel az égvilágon semmi, nincs benne gondolat, vagy ha mégis, akkor nincsen tárgya, vagy ha mégis, akkor kizárólag csakis annyi, hogy igen, megvan, megvan a dolog: üres vagyok, mint egy bánya, amiben megszűnt a kitermelés. Nincs történés, nincsen érzés, nyoma sincs életnek, megcsináltam, na ugye, hogy. Hatékony, sikeres vagyok én is, mint a győztesek, mert kivívtam, hogy vége van. A mai napi létezésnek vége van. Megcsináltam, bevégeztem, és most jó nekem. Viktória, heuréka, meg minden ilyenek. Igen, sikerült leeresztenem: bambára és vizenyősre tompítani magamat. Jöjjön el a te országod, felemelő, boldog, öntudatlan, kómaszerű ájulat.

Az ember azt hinné, így ötven felé már nem érhetik nagy meglepetések. Hogy már mindent látott, sőt mindennek az ellenkezőjét is. De nem! Be kell látnia, megint tévedett. Most például abban, hogy naivan azt hitte: nyilvántartják a járulékbefizetéseit. Azt hitte, az állami nyugdíjpénztár is képes arra, hogy regisztrálja a nevére beérkezett járulékösszegeket.

Berci kőműves nem szerette a világnak nem ráeső részét, elfogadta, de nem kedvelte egyáltalán. Akkor érezte elemében magát, ha - miután ledolgozta magáról a menetet - beült a Sündörgő című kocsmába, és torkon öntötte magát a megérdemelt sörrel. Berci kőműves gyanakvással figyelte az öltönyösöket, de azért ez a gyanakvás sohasem csapott át nyílt ellenszenvbe, hiszen ebből a körből kerültek ki a legjobb megrendelők.

A magyar mondattannak van két kényes-fényes primadonnája: az igekötő meg a tagadószó. Mindkettő a mondat hangsúlyos középpontjába, az ún. fókuszba törekszik. Ez a pozíció rendesen az ige előtti hely: Pál beugrott a kútba. Pál nem ugrott a kútba. Látják? A be és a nem ugyanott van, ők a mondat fókusza, utánuk hangsúlytalanul áll (mintegy hozzájuk simul) az ige. Ezt a simulást az igekötő esetében (beugrott) a helyesírás is jelzi, a tagadás esetében (nem ugrott) nem, de hát ez az ő baja.

De a legfélelmetesebb nem ez. Hanem a Kossuthon az Esti mese szignálja.

Ilyen viharos időkben a vérbeli államférfinak megfontoltságot és erőt kell mutatnia, nyugodtságot és elszántságot kell sugároznia: legyen higgadt és aggódó, folytasson tárgyalásokat, és álljon ki a nép elé, derüljön ki mindenki számára, hogy fontos ember, hogy a nép üdve őrajta múlik, legyen atyailag megnyugtató, de tegyen meg minden szükséges intézkedést. Ilyenkor pénz nem számít, a rendkívüli körülmények gyors és akár költekezőnek tetsző megoldásokat követelnek. Hogy pontosan mik ezek, annak egy részét nyilvánosságra lehet hozni, a többi meg hadititok, orrod tőle fokhagymás, kis kíváncsi.

Miután magamra maradtam az univerzum Küküllő utcai szegletén, teljesen magamra a földtekén, takarékos mozgássorral, megfontoltan, mégis tántoríthatatlanul, mint akiben régen érlelődő, komoly szándék munkál, s egy hatalmas szívdobbanás erejével érzi, itt a megfelelő alkalom, most kell megtennie, nem tűr már halasztást a dolog, vízszintesbe ereszkedtem, elkezdtem begyűrni egy sárga színű, kisméretű díszpárnát a gerincsérvem alá, s megpróbáltam felvenni a legelviselhetőbb pozíciót. Ezúttal sem volt laikus testvérre, könnyű léptű kiscserkészre, dalos kedvű nótafára, a középpályát percek alatt beszáguldó kulturális menedzserre szabott feladat - olyanfajta akció volt, melynek lebonyolítása a végsőkig elszánt, erős akarattal bíró tárgyszemélyen túl minimum egy jól képzett gyógytornászt s egy bivalyerős, pelyhes bajszú, mocskosszájú, ötvenes bicepszű ápolónőt feltételez. A gombócba gyűrt párnát ugyanis úgy kell elhelyezni a legfájóbb pont alatt, hogy a térdhajlatom pontosan a vásárlás másnapján - ittas állapotban történő pipázás módszerével - több helyen is kiégetett, de amúgy ízléses, csak hát lyukacsos kihúzható kanapé távolabbi karfájára essen, s evvel egy időben az ilyentájt már amúgy üres fejem a másik karfára tett zöld és téglapiros kispárnákon legyen kényelmesen nyugtatható. Ha ugyanis a fejemet nem támasztom alá ezekkel az enyhén piszkos kispárnákkal, amelyeket egyébiránt roppant nehéz mosni, mert nincs rajtuk huzat, miáltal hetekig nem száradnak ki, rossz esetben pedig bebüdösödik a bennük levő darabos szivacs, oszt´ szagolhatom, műsorzárásig szimatolhatok, honnan jön ez a csatornaszag, míg végre rájövök, ja, hát persze, a fejem alól, akkor nem látom a megfelelő szögben a televíziót. A növény bezavar, a nyak kiakad: kinek kell ez. De ha az alsó lábszáram nem lóg le az ágyról evvel párhuzamosan, a kívánt végeredmény szempontjából az se jó, mert akkor ez a csüngő testrész nem gyakorol a gerincre minimális nyújtóhatást legalább, és akkor mondhat nekem Pálffy István bármit, hiába fog ott nekem a legjobb szándékkal beszélni: úgysem tudja elnyomni a hörgésszerű ordításomat. És akkor nézhetek rá kigúvadt szemekkel, széttárt kezekkel a nagy szenvedések közben, hogy nem értem, Pista, amiket te mondol, hiába beszélsz - ordítok épp, nem hallom a híreket. Továbbá magyarázhatom az emeletről félálomban, jeges rémülettel lekóválygó családomnak, egyelőre nem kell még a mentőt hívni, adjatok egy esélyt, várjatok: keresem, csinálom, s ha tervemet - bízom, közelest - sikerre viszem, meg fogom találni a megfelelő pozíciót, a hál´ isten véges létet tűrhetővé szublimáló testhelyzetet. És ha nyerek, hogyha én itt felülkerekedek, ha a körülmények fölött, melyek - nem tagadom - jelenleg mostohák, miként egy champion, látványos győzelmet aratok, nem fogok már ordítani, mint az állat, gyerekek, akkor már jó lesz nekem; nem üvöltök, esküszöm, hogy meg sem szólalok: egy szintén zenész kolléganőt, Elisabeth Wurtzelt olvasok, s közben fél szemmel Pálffy István bácsit lesem, s e kettős figyelemelterelő stratégiának, továbbá a díszpárnának, valamint - és nem utolsósorban! - a bútorról lelógó alsó lábszár kieszközölt, szabaddá tett gravitációjának, enyhe feszítő hatásának hála, elviselhető lesz a per pillanat még elviselhetetlen fájdalom. És ha így lesz, dupla a haszon: nem kell a kórházba majd mandarint hozzatok. De ha már itt vagytok, megosztanám tivéletek abbéli véleményemet, hogy a történetnek tolókocsi lesz a vége alighanem. Jusson majd eszetekbe az a számtalan sok jégrém, focizás, síelés, mese, összebújás s egyéb sok jó cselekedet, mikor ki kell tolni a friss levegőre az öreget.

Egyszer csináltam egy hitvány dolgot. Másodikos egyetemistaként egy hajnali szemináriumon kornyadozva, az álmosság hideg-meleg verítékétől és egyéb kínos tüneteitől verve, meglehetősen diabolikus szórakozást eszeltem ki, hogy ébren maradjak. Egy apró szobában ültünk vagy nyolcan, én éppen a R. adjunktussal szembeni első padnál, tőle cirka egy méterre. Úgy az óra felénél húztam egy függőleges vonalat a füzetembe, és onnan kezdve percenként átlag egyet-kettőt, egész az óra végéig. Néha gyorsabban húztam őket, néha lassabban, ám e random strigulázásnak semmi köze nem volt R. szavaihoz. Pár perc múlva észrevette a gyarapodó vonalakat, és ahogy múlt az idő, egyre feltűnőbben próbált ügyet sem vetni rájuk - melyet újabb és újabb vonalakkal háláltam meg. Az óra végére a különben színvonalas, de amúgy meglehetősen konvencionális foglalkozás a francia szociológia klasszikusairól ily módon alakult egy drámára emlékeztető láthatatlan tusakodássá, amelyben a hatalom gyakorlásáról csak azt lehetett tudni, hogy történik, de azt nem, hogy hogyan. Tudom, olcsó játék hülyegyerekeknek, de azt élveztem a legjobban, hogy tudtam: nem meri megkérdezni, hogy mit számoltam. Mentségnek meg elég sovány, hogy sose csináltam ilyet később.

Tulajdonképpen (meg) gyakorta elég annyi, hogy csak lapuljunk, tényleg, kihegyezett fülekkel, kiélezett látással, fojtott lélegzettel, figyeljünk kifelé a fejünkből, mit mindig saját magunkat nézzük befelé (!), és az élet maga hozza elénk sokadik aprócska blődségét, zöldségét, amit nem szabad elszalasztani. Mert hát kavarog, örvénylik a történelem, háborúk dúlnak, birodalmak omlanak össze-messze, vagy éppen közelebb, mi azonban itt vagyunk, a mi kis mezőnkön, annyiféle történik itt is.

Máté Péter

A The Economist szeptember hetedikén megjelent száma megfogalmazta a kérdést: szereti-e a magyar kormány a piacgazdaságot? A cikkíró végigpásztázott azokon a jelenségeken, amelyek okot adhatnak a gyanúra, hogy kormányunk nem mindig és nem mindenhol szereti a piacot, és vázolta vízióját arról, hogy a választások közeledtével felerősödhet a kormányzati törekvés az állam gazdasági szerepének továbberősítésére. Végül megnyugtatta az olvasót, hogy aggodalomra igen, de kétségbeesésre nincs ok, hiszen a magyar gazdaság már kellően liberalizált.