A távolságot mint üveggolyót... 2.
...vízen...
"Hölgyeim és uraim, kedves sporttársaim! Megpróbálnám felállítani a horgászat rekordját, mégpedig itt, a mi kedves Dunánkon. Lehajózom a Duna forrásától a Fekete-tengerig. És ezen a háromezer kilométeres úton kizárólag azzal tartom fenn magam, amit a horgászattal szerzek. [...] Elindulásom időpontját holnap reggel hét órára tűzöm ki" - jelentette be Borus Demeter a Dunai Liga lelkes közönségének, miután 73 fontos harcsájával megnyerte a társaság rendes évi horgászversenyét. Legalábbis így ismerjük a történetet A dunai hajós c. 1974-es kalandfilmből, amely a hasoncímű Verne-regény alapján készült.
Az időpont 1876. augusztus 5., a helyszín Sigmaringen, a Duna forrásától számított harmadik jelentősebb település. A főszereplő pedig az álnéven tevékenykedő Serge Ladko ruszcsuki révkalauz és rettenthetetlen bolgár hazafi, aki - mint a történetből később kiderül - csupán alibiként használja a rekordkísérletet arra, hogy elfedje hármas célját: fegyvereket vásároljon a török uralom ellen lázadó bolgár függetlenségiek részére, kiszabadítsa feleségét szerelmi vetélytársának fogságából, s a reá vadászó hatóságok éberségét kijátszva hazatérjen - a sigmaringeni győző álcájában.
Bár a történet az idők során jelentősen átalakult - maga a regény (az eredetiben: Le beau Danube jaune) csak a szerző halála után, 1908-ban jelent meg fia átdolgozásában (Le Pilote du Danube), s ezen a magyar fordítás és a filmes adaptáció még tovább "finomított" -, a Verne fantáziáját mozgató fő motívum nem változott; a mű középpontjában a küzdő és felfedező ember áll. A férfi, aki hatalmas becsvággyal indul a tengerek, a levegő, a világűr és a föld mélye meghódítására, s bámulatos teljesítményével mellékesen elnyeri szíve hölgyének szerelmét is.
Számunkra azonban a sport történetszociológiai vizsgálata szempontjából most annak van jelentősége, hogy Verne mint ujjbegyét a kor ütőerére helyező író úgy ítélte meg, hogy egy távevezési rekordkísérlet bejelentése kellően nagy érdeklődésre tart számot, s kellőképpen megmozgatja az érintett országok közvéleményét ahhoz, hogy hihető inkognitót nyújtson egy halálra keresett nemzetközi kalandor számára. Ha talán kissé túlértékelte is az efféle produkciók világpolitikára gyakorolt jelentőségét, abban mindenesetre igaza volt, hogy a nagy dunai evezőstúrák aranykora éppen erre az időszakra, az 1860-1880-as évekre esett.
A Duna - a legeurópaibb folyó - katonai és kereskedelmi jelentősége mellett afféle jelképpé is lett, 1846-ban pedig, amikor tízévi építkezés után elkészült a Majnát és a Dunát összekötő, 178 km hosszú Lajos-csatorna, megnyílt az egész kontinenst átszelő folyami utazás lehetősége Rotterdamtól Sulináig - az Északi-tengertől a Rajnán, a Majnán és a Dunán le egészen a Fekete-tengerig. E perspektíva azonnal mozgásba hozta az egyre vakmerőbb kirándulásokra vállalkozó távevezősök képzeletét is. Első kísérleteik nem jártak sikerrel. 1855-ben három angol ifjú vágott neki az útnak, de ők a Majna-Duna-csatornáig eleve gőzhajóval utaztak, ahonnan azután könnyű mahagónicsónakjukon csak Pestig jutottak. Öt évvel később a rotterdami jachtklub által szervezett utazásnak az ötletgazda súlyos meghűlése és halála vetett véget nem sokkal Köln fölött.
Ami a magyar evezősöket illeti, az első transzeurópai multifluviális expedíció abszolválásához ők jutottak a legközelebb 1862-ben. Ezen a nyáron Birly István és Rosti Pál a Temze-parti Richmondban 22 láb hosszú, norvég fenyőből készült, kétmázsás outriggert vásárolt, melyet vitorlával szereltek fel, oldalát pedig a mozgalmasabb vizeken való közlekedéshez illő magasítással látták el. Az Ellida ezután Doverből egy gőzhajó fedélzetén érkezett meg Rotterdamba. Birlyék itt július 19-én csónakba szálltak, s előbb a Rajnán föleveztek Mainzig, aztán a Majnán Bambergig folytatták útjukat - sokszor vitorlát is bontva, egyszer pedig az alacsony vízállás miatt egy 47 km-es szakaszon vasúton -, majd a csatorna csendes vizén eveztek tovább éppen száz zsilipen át. Kelheimnél elérték a Dunát, s ezután már gyorsabban és kevesebb fáradsággal haladtak, míg 49 nap elteltével, 1800 km-t maguk mögött hagyva egy viharos késő nyári estén meg nem érkeztek Pest-Budára. Széchenyi Istvánnak, a magyarországi evezőssport meghonosítójának fia, Ödön gróf - a Budapesti Hajós Egylet egyik alapítója, ki jó egy hónappal korábban maga is leevezett a bajorországi Vilshofentől Pestig - sietett eléjük karcsú Sympathy csónakján, hogy a Lloyd-palota előtt ringatózó, petróleumlámpával megvilágított Csónakdához kísérje őket. A hajósok letették a lapátot, pedig ha folytatják a nagy utazást, melynek nehezebb részét már maguk mögött tudták, elsőként teljesíthették volna az egész Európát átszelő távevezést. Produkciójuk így is szenzációszámba ment, s Birly a következő esztendőben illusztrált albumot adott ki kalandjaikról Csolnak-ut Rotterdamtól Pestig címen.
A magyar távevezősök ezután mintha Csipkerózsika-álomba merültek volna. Bő két évtized telt el számottevő teljesítmény nélkül, legfeljebb a Magyar Athletikai Club 166 mérföldes komáromi túrája érdemel említést. 1884-ben azután minden megváltozott. Ebben az évben maga a nagy Deák Ferenc szállt vízre - hogy Passauból Budapestre vigye ötfős legénységét. A Nemzeti Hajós Egylet négyevezős, belvillás csónakjában Kiss Károly, Forster Kálmán, ifj. Jókai Mór, Weninger Vince és Csorba Ferenc 7 nap alatt teljesítette a közel 600 km-es távot. Tagtársaik augusztus 11-én délután egészen Káposztásmegyerig föleveztek a csónakosok fogadására, akik oly méltón képviselték az egylet kék-fehér színeit.
Ekkoriban a sportolók még nem feltétlenül nyílt versenyeken mérték össze erejüket, hanem sokszor nagy egyéni teljesítményekkel is "üzentek" egymásnak, így a Nemzeti távevezése felért egy kihívással. Éppen így fogta fel a Hunnia Csónakázó Egylet is, amely fekete-tengeri túrával akarta túllicitálni riválisát. A készülődést nagy érdeklődés kísérte - már a báli szezonban beszédtéma volt a "hunnok" vállalkozása -, s a konkurencia képviselői is megjelentek, amikor 1885. július 15-én délután a Vámház előtt álló csónakháznál vízre szállt az egylet büszkesége, a 11 méter hosszú, cédrusfából épített, 80 kg súlyú, belvillás Balaton és öt utasa: Lisznyay Elemér, Pálföldy Lajos, Lisznyay Damó Tihamér, Pálfy Viktor, valamint Pogány József kormányos. Augusztus 9-én, 25 nappal és 1690 km-rel később a csónakosok palackot merítettek a Fekete-tenger kesernyés sós vizébe, majd büszkén szalutáltak evezőikkel a tiszteletükre megjelent előkelő fogadóbizottság - egy sor konzul, a Duna-bizottság tagjai, hajózási társaságok képviselői és számos hajóstiszt - előtt.
1903 nyarán a Hunnia következő generációja végleg bepótolta az elődök mulasztásait. Az evezősök ezúttal Donaueschingenben szálltak csónakba, s Ulmig négy kölcsönkajakkal, innen a 12 méter hosszú, emelt palánkos, külvillás Szent István négyevezőssel hajóztak le Budapestig. A 15 napig tartó, 1212 km-es túrával a Hunnia - ha két részletben is, ha fordított sorrendben is - kiérdemelte a nagy dunai utazás trófeáját.
