Élet + Mód

Hogy hatvanezer sok vagy kevés, az sok mindentől függ. Elenyésző például egy brazil kupadöntő nézőszámához képest a Maracana stadionban, viszont az óbudai hajógyárin olyasmit lehetett érezni: több a soknál. Aki nem merült el valamelyik színpad előtti masszában, hogy rajongói vagy minden mindegy alapon átadja magát a zenének, az sodródhatott a tömeggel körbe-körbe, kereshette ismerőseit mobiltelefonba ordítva, kerülgethette a sátrakat, a földön fekvőket, vagy éppen egy mobil Király Tamás-divatbemutatót, ha pedig végképp reménytelen helyzetbe akart kerülni, megpróbálkozhatott azzal, hogy valamelyik kocsma pultjánál csillapítsa szomját. Hiába mondták a szervezők, a hatvanezres létszám még olyan, hogy az "infrastruktúra kényelmesen el tudja látni a tömeget", szombaton úgy tűnt, nem tudja ellátni.

Míg a Buena Vista Social Clubnak csak az emlékét őrzi Havanna, a Tropicana Night kabaréban a mai napig zajlik az élet, és állandó fellépői között van Omara Portuondo is, immár ötvenöt éve. Nem szívesen beszélnék le arról bárkit, hogy odalátogasson, mindazonáltal jeleznem kell: Omarából ugyancsak komoly dózisra számíthatunk egy hozzánk közelebb eső Szigeten. A szomszédos Margitot már megjárta májusban a BVSC-keretben, "budára saját (és ugyancsak népes) kíséretében jön. Pillanatok kérdése már csak, de azért az elmúlt hetven évet sem hagynám szó nélkül.

Az óbudai sziget fölső csücskében, túl a civil szervezetek utcáján, a táncdalsátron és az üveghegyen, az Óperenciás tengeren innen és túlról érkező zenészekkel randevúzhatunk: magyarok, románok, arabok, zsidók, cigányok, szerbek, feketék, fehérek, sárgák és barnák, az egész világcsavargó vircsaft. Egy hét, mikor a kisebbség többségbe kerül, és ünnepel.

Megduplázott költségvetés ide vagy oda, valóban jelentős attrakciókkal, kihagyhatatlanul felkavarónak ígérkező társaságokkal a rockzene terén idén sajnos adós marad a Sziget.

Atörténet bő hét évvel ezelőtt indult, amikor a Godfrey fivérek - a gitáros-billentyűs Ross, valamint bátyja, a ritmusprogramokért, szkreccsekért felelős Paul - egy londoni house-partin összefutottak az addig "főállásban" divattervezőként ügyködő Skye Edwards énekesnővel; néhány próba, majd több sem kellett nekik, máris Morcheeba név alatt igyekeztek dalokat farigcsálni. Korrekt kis munkamegosztás folyt (és folyik a mai napig is) náluk: Ross szerzi a zenét, Paul írja a szövegeket, és ehhez adja a dallamait Skye. Munkálkodásuk eredményéről 1995 telén kapott ízelítőt a nagyvilág (Trigger Hippie kislemez), rá egy évre pedig napvilágot látott a zenekar debütáló lemeze Who Can You Trust? címmel. Jócskán betépett (naná, a zenekar neve csakúgy, mint a lemez borítója fürtnyi füvet ígér, minimum), kifinomult triphopja kisvártatva a műfaj megkerülhetetlen mesterművének kiáltódott ki, méghozzá korántsem véletlenül. Maga az alapfelállás egyébként nem volt különösebben revelatív. Emlékezzünk vissza, ekkoriban a stílus nevesebb zenekarai és előadói - a Portisheadtől a Lamben át mondjuk Trickyig - mind-mind a hagyományosabb dalszerkezetek felé fordultak, és abban is hasonlítottak egymásra, hogy mindahányan egy-egy fölöttébb izgalmas énekesnőt bírtak muzsikájuk középpontjába állítani. Viszont amíg az emlegetett előadók a gyomrot összerántó szorongatásban voltak nagyok, a Morcheeba számára, éppen ellenkezőleg, inkább a vonások kisimítása a hazai pálya. Másféléhez egyébiránt egy olyan rendkívülien puha és meleg hanggal, mint amilyen Edwards kisasszonyé, gyaníthatóan nem is igen tudtak volna kezdeni.

A színházi és táncsátor idén mintha elsősorban a táncprodukciókat favorizálná, de a prózai színház kedvelői sem maradnak katarzis nélkül.A

Amióta az ember kommunikál, közvetítők segítségére is szüksége van. Amikor a biciklit 1880 körül feltalálták, egyértelmű volt, hogy a futár előbb-utóbb nyeregbe pattan. Az első igazi biciklisfutár-erőpróba Amerikában volt, a sztrájkoló postavonatokat helyettesítették 200 km-es távolságon San Fransisco és Fresno között. 1898-tól a távirati irodák, mint például a Western Union már saját biciklis futárokat alkalmaztak, Európában a lapkiadók foglalkoztatták előszeretettel a courier-kat, akik 1926-ban Franciaországban meg is rendezték első versenyüket.

Lackó: A rendezés jogát már két évvel ezelőtt megnyertük Zürichben, de az amcsi lobbi olyan erős, hogy kibulizták, mégis Amerikában legyen a verseny. Így lett a helyszín Boston. De Boston valamiért belebukott, nem tudtak megegyezni a városházával, vagy ilyesmi, ezért aztán átkerült Philadelphiába.

és állítólag, ha leborotválnánk a tüskéit, a gacsos lábacskáival kifejezetten olyan lenne, mint egy miniatűr malac.

Elsőnek a Balaton. A hatvanas években az illetékesek ilyennek álmodhatták a szabadidő tartalmas eltöltését, sőt többet mondok: a paradicsomot. Vakító napfény, sátrak, frottírtörülközők, távolban egy fehér vitorla. A kemping füve zöld, a zuhanyzó padlójáról enni lehet, sőt van hideg sör is. És persze mindenütt pompás autók: Skodák, Wartburgok, Moszkvicsok. Ha a Kádár János Baráti Társaság azt a képregényrajzolót kérné föl, aki a Jehova Tanúinak is dolgozik, hogy idealizálja cseppecskét a szocializmust, valami hasonlót kanyarintana a kockákba. Legfeljebb a kemping nevét változtatná Holidayről Zójára. De ahhoz még neki sem lenne bátorsága, hogy három, pléddel letakart szélvédőjű Ferrarit is rajzoljon. Az túl dekadens volna.

A hetvenes években a Trabantot és a Wartburgot a Tour de Belgique rendkívül erős futamaiban csak a hazai pályát kiválóan ismerő belga versenyző tudta megelőzni. Most viszont egyszerre három minisztérium kezdett manőverbe azzal a szándékkal,

Ahal nem különösebben vonzó állat. Nincsenek végtagjai, teste nyálkás és kellemetlen szagú, tekintete üres, nem beszél, és hamar megdöglik a kalickában. Vannak emberek, akiket mégis misztikus kapcsolat fűz a halakhoz, főként főtt állapotban, paprikás lében úszva, gyufatésztával. A hétvégén 50-60 ezer ilyen ember gyűlt össze Baján, köztük a Magyar Narancs csapata, hogy csípős füstbe burkolják a kisvárost, majd beleegyenek más bográcsába, amiért más helyzetben filézőkés járna a bordák közé.

Verőczy Alex, az indiánjátékok hazai meghonosítója minden bizonnyal jó dologba nyúlt, amikor az úszók, öttusázók és kenusok országába importálta ezt a sportágat. Az indiánjátékok ugyanis nem áll másból, mint úszásból, futásból, kenuzásból és íjászatból, azaz kifejezetten magyar sport, leszámítva azt, hogy ezúttal nem hátrafelé kell nyilazni, mint őseink tették, hanem előre, ami már csak azért is előnyös, mert részben nem öljük meg társainkat, részben pedig nem kell állandóan menekülnünk ahhoz, hogy az ellenséget találjuk el.