Október 25-én éjjel szálltunk fel a Fly Dubai gépére Ferihegyen. Egy órás késéssel indultunk, mert csak. Jó három óra eltelt már az utazásból, az északnyugat-iráni Tabriz felett járhattunk, mindenki békésen szendergett, amikor egyszer csak villant egyet az utastájékoztató monitorunk és az a szép kék vonal, amely Teherántól nyugatra jelezte a dubai irányt, eltűnt. Pár pillanat múlva már északra kanyarodott a gép, célállomás nélkül, aztán megjelent Baku, mint úti cél. Nálunk életfilm lepereg, vérnyomás felmegy. Eltérítették a gépet? Hajtóműhiba? Elérünk odáig egy darabban? Info nyet, nyista, atszusztvujet.
Stewardess éppen nem járt a közelünkben egy ideig, pilóta meg sem mukkant. Az első – mintegy 10 perccel később – elhaladó légikisasszonytól kérdeztük, mi a történés. Azt mondta, majd később elmondja. Elmondta, de nem nekünk. Mint kiderült, román volt, és a közelünkben ülő honfitársaival anyanyelvükön közölte, hogy tényleg Bakuban kell leszállnunk. De nem tudta, miért. Jó döntésnek bizonyult, hogy nem kérdeztünk bele románul, mert további értékes, az utastársakkal szelektíven megosztott információkról maradtunk volna le.
Olyan fél órával később, helyi idő szerint hajnali öt óra tájban kissé meredeken, de egészben landoltunk Bakuban.
A pilóta akkor közölte, hogy az iráni légtér lezárása miatt kényszerültünk földre.
Remélhetőleg hamarosan megnyílik az út és mehetünk tovább. Addig is ücsörögjünk türelemmel a helyünkön. Ekkor kezdődött az a kétórás hazugságfutam, ami nem esik jól a kopogós tényekhez szokott nyugatorientált fülnek.
„Nincs semmi gond, csak a személyzetnek lejár a munkaideje, új személyzet fog jönni Dubaiból, őket kell megvárni, és aztán már mehetünk is.” „Ugyanaz a személyzet visz minket tovább, csak várni kell, hogy megnyíljon a légtér.” „Megnyílt a légtér, csak telített, előbb a korábban érkezett gépek szállnak fel, hamarosan mi is.” „Megnyílt a légtér, mi fogunk felszállni elsőként, csak még várni kell.” Ha ez nem lenne elég, írásban is kaptunk dezinformációt. Kijelzőnkön az állt, hogy a Hejdar Alijev repülőtéren vagyunk, a tengerszintnél 12 méterrel alacsonyabban, úti célunktól 0 óra 0 percre, mindeközben 185 km/óra sebességgel haladunk.
Bár nagyjából 30 méterre parkoltunk a termináltól, wifi nem volt elérhető. Onnan tudtuk, hogy Izrael és Irán között szállnak katonai műtárgyak, hogy egy utastársunk előrelátóan beszerzett magának EU-n kívül is érvényes roamingszolgáltatást. Arról is magyar hírportálokról értesültünk, hogy a légtérzárat már feloldották, amikor kézipoggyászokkal együtt leparancsoltak minket a gépről azzal, hogy nem is ez a gép visz minket tovább; amíg megjön az új, addig várjunk a terminálban, pazsalszta.
Itt kezdődött „a hír igaz, csak némi módosításra szorul” jellegű, akkor nem éppen viccesnek talált helyzet. Azzal szemben, hogy a TASSZ jelentése szerint (amit a Pravda nevű orosz propagandaoldal magyar nyelű változata is lehozott) „a repülőtéri személyzet minden szükséges erőforrást mozgósított az érkező járatok magas színvonalú kiszolgálásához”, a valóság az, hogy a Budapesten és a dubai átszállásukhoz kerekesszéket igénylő, nehezen mozgó idős házaspárt a gondos azeriek nem várták kerekesszékkel, sőt, egyedül kellett végigvergődniük a géphez tolt lépcsőn. Az utastársak segítettek levinni a poggyászukat.
Ezután megtapasztalhattuk, milyen erőforrásokat mozgósított a bakui reptér személyzete. Betereltek minket a tranzit… helyett egy újabb poggyászellenőrzésre. Kékesfekete hajú kaukázusi legények „Tranzit” feliratú műanyag lapocskákat osztogattak előtte, mondván, azt gondosan őrizzük meg, mert kelleni fog. Nem kellett. (Nálunk maradt könyvjelzőnek.) Ellenben a poggyászellenőrök elvettek ezt-azt, ami Budapesten még legálisan volt a gépre felvihető. Duty free-ben vásárolt termékeket, parfümöt, borokat. Volt, aki szó nélkül belenyugodott, hogy ez most megtetszett az ellenőröknek, több is veszett már. Aki tiltakozott, hogy maga az eljárás sem oké, az mehetett vissza a sor végére, miután kiöntötte, megitta, összetörte, szemétbe dobta a kifogásolt terméket.
Mindezen kalandok után végre eljutottunk a tranzitváróba. A bakui reptér nem néz ki rosszul, hozza a nemzetközi szabvány alsó kategóriáját. Az utazóközönségre pedig egy szavunk sem lehet, egyrészt mert gyakorlatilag hívatlan vendégek voltunk, másrészt igazi multikulti látvány volt. Sokszoknyás asszonyok, szakállas turbános, kaftános bácsik, hidzsabos fiatal nők. Csadorok, salvárok, strandpapucsok. Plusz az előttünk negyedóránként elhaladó, az utazóközönséget mustráló gépfegyveres járőrpárosok.
Az első tranzitbeli óra bizakodással telt, hogy hamarosan kiírják a járatunkat és mehetünk tovább. A második órában már odamentünk az információs pulthoz érdeklődni. Talán az lett volna az elvárás, hogy a járat utasai nevezzenek ki gyezsurnaját, aki egy személyben érdeklődik, vagy valami ilyesmi, mert az információs pultban ülő, erősen sminkelt és feltűnően illatosított kisasszony „Nem megmondtam, hogy bontott csirkét hozzál!” stílusban közölte, hiába kérdezzük gyakran, akkor sem tud semmit a továbbindulás időpontjáról. Rosszabbul járt az az utastársunk, aki orosztudása alkalmazásának módszerével érdeklődött, mert ő olyan választ kapott, hogy már megint zaklatják az információs szolgálatot, miért nem lehet megérteni, hogy infó még nincs, oszt jónapot. Bár nem egészen ezekkel a szavakkal.
A harmadik órában már kezdtük unni magunkat és utastársainkkal való beszélgetéssel töltöttük az időt. Elmentünk a mosdóba is, ahol a telepített takarítónő triázsolta a betérőket, ő osztotta be a sorrendet, és hogy ki melyik fülkét használhatja. Tisztaság és hipószag volt, meg kell hagyni, a mosdó fogalma pedig tágan értelmezett, mert kifelé menet láttuk, hogy három asszonyság felfrissülésképpen a mosdókagylóknál nem az arcát mossa.
A negyedik-nyolcadik órában vágyakozva hallgattuk, hogy felszáll Szaúd-Arábia felé a Moszkvából, Minszkből, Kazanyból, Szentpétervárról indult gép. Gyérül a tranzitváró népessége. Egyesek eleség és ital után néztek a kioszkokban, mert hivatalból egy szendvicset, egy korty vizet sem kaptunk, a reptéri információs személyzet egy segítő/együttérző/jó szót sem szólt hozzánk. A tekintetek arról árulkodnak, hogy nem kíváncsiak ránk, púp vagyunk a háton, létszámfeletti mit-keres-ez-itt kategória, és alig várják, hogy mielőbb eltűnjünk onnan. Mondjuk ebben közös volt a szándék.
Amikor végre kiírták a járatunkat előbb 12, majd 15, végül 16 órára, már erősen megrendült a „bakui rádió” információinak hitelességébe vetett eleve nem erős hitünk. Dubai 28 fokos lágy tengervizéről ábrándoztunk, ahol lubickolnunk kellene már, ha nem jön közbe a nemzetközi helyzet.
A wifi akadozik. Aztán személyes adatokat és mailcímet kér. Offoljuk. Szóval csak ülünk rendületlenül, utastársainkkal a Canterbury mesék együltőben verziójával szórakoztatjuk egymást és/vagy nézzük a mellettünk ellépkedő, Moszkvába, Asztrahánba, Almatiba, Tbiliszibe, Szamarába, Jekatyerinburgba, Taskentbe, Novoszibirszk-alsóra induló kalandvágyó utazók arcát.
Végre eltelik egy óra úgy, hogy nem változtatják a 16 órai indulást. Legalábbis a kijelző szerint, mert az információban ülő hölgyeket már megközelíteni sem szeretnénk. Így 15 órakor elkezdünk a kiírt kapu felé tendálni. A kapu a dohányzóhelyiség mellett van, annak ajtaja folyton nyílik, elszívó rossz, expressis verbis kifüstölődünk a környékről. A jelzett kapu előtt sor alakul ki. Nem sokkal később kiírják, hogy egy órát csúszik a beszállítás. Majd negyed órával az új időpont előtt átteszik a szomszéd kapuhoz, kábé 10 méternyire. Lamentálunk a sorban állók kiszolgáltatottságán, a tehetetlen toporgás idegölőségén, de tudjuk, hogy ez a helyzeten semmit nem javít. Ellenben ront. Végre sikerül átvergődnünk az újabb útlevélellenőrzésen, és akinek van kedve lehajolni érte, az a földről elvehet magának egy fél literes palack vizet. Még leküzdendő unortodox akadály van előttünk, a betonra vezető kapunál orvul feljött macsakakőburkolat darabjait kell kikerülni úgy, hogy mögöttünk haladó utastársaink lehetőleg ne botoljanak belénk és ne taknyoljanak el velünk együtt.
Buszra szállunk végre, és kiderül a már nem változó igazság. Ugyanazzal a géppel megyünk tovább, amivel jöttünk, a személyzet más. Amikor végre felszállunk, megfogadjuk, hogy soha többé nem indulunk repülőútra úgy, hogy nincs nálunk értelmes olvasmány papír alapon (könyv), amivel wifi és társaság nélkül is le tudjuk kötni agyunk kapacitását, a túlpörgést megakadályozandó.
Tíz nappal később, visszafelé az eredeti útvonalunk nyugatról kerülné Teheránt, aztán egyre keletebbre húzódik a kék vonal; már keletről kerüljük és még keletebbről, a Kaszpi-tenger legdélkeletibb csücskénél fordulunk Nyugat felé. Csak akkor merünk elaludni, amikor elhagyjuk Bakut, ahol „a repülőtéri személyzet minden szükséges erőforrást mozgósított” magas színvonalú kiszolgálásunkra. Legalábbis a TASSZ és a Pravda szerint. Mi lett volna, ha nem így járnak el?
