Időutazós búcsú a Vidám Parktól

Megállt benne az idő, vagy eljárt fölötte? Megnéztük, mit veszítünk a Vidám Park közelgő bezárásával. Szigorú, szubjektív, családbarát beszámoló következik.

Családi programként elmentünk elbúcsúzni a szeptember végén megszűnő Vidám Parktól: a nosztalgia mellett szempont volt, hogy a nyolcéves gyerek még utoljára kipróbálja ezt a 175 éves vurstlit. Ugyan évtizeddel ezelőtti emlékeimben kutakodva sem találtam hűhaélményt a Vidám Parkról, de a nosztalgia győzött, és a SZÉP kártyával kipengettük a belépőjegyeket (2 felnőtt, 1 gyerek, 13 500 forint). Ugrott az évi kulturális keret fele, de azzal vigasztaltuk magunkat, hogy majd tripla menetekkel jól leszórakozzuk a méregdrága karszalagokat.

Pár perc alatt bebizonyosodott, hogy a Vidám Park olyan, mint a teletext. Ósdi, gagyi, ízlésficamos, de legalább a teletextnek van némi haszna, és nem okoz órákig tartó, hányingerrel kevert szédülést. A Vidám Parknak is lehetne haszna, ám itt szinte minden csak alulról súrolja a szórakoztatás fogalmát: a játékok többsége kellemetlen stresszt okoz és élvezetnyújtás helyett rémisztő, cikis vagy unalmas. Pozitívum viszont, hogy az átalánydíjas belépővel szinte megszűnt a sorbanállás, és így a sokszori felülésekkel jobban jöhetünk ki – már ha bírjuk.

A szerző felvételei

 

Talán az én készülékemben van a hiba, de a modernebbnek tűnő (10-15 éves), csillivilli játékokat még nézni is rossz, mondjuk a majd’ negyvenméteres szabadeséstornyot, a 3D-ben kalimpáló Flying Circus látványától már felkavarodik a gyomor, a Top Spinnek meg elég a leírása, hogy egy csillagvárosi kiképzésen érezzük magunkat: „Szökőkút lő fel vízsugarakat, miközben az utasok az orsóként meg-megpördülő, többször átforduló gondolán egymás mellett ülve nevethetnek, sikíthatnak.”

Jöjjön egy kis chill-out, de a céllövöldéért és „igényesebb” játékokért külön kell fizetni – hiába a karszalag. Akárcsak a Túlvilág kapujáért (leánykori nevén Szellemvasút, 300 Ft/fő), amiért egy iskolai szakkörbe illő horrorkörutat kapsz kopott rémtablókkal, stroboszkópvillogással, műanyag koponyával, nívótlan berendezésekkel és hangszcénával. Az Elvarázsolt kastély dettó: megállt az idő, újítás semmi, a trükkösnek szánt fotelek és lépcsők fele működésképtelen, mindenütt üres terek, ahol tán egykor volt valami játék, de most csak átmenőszobaként funkcionálnak, rossz anyagok, fantáziátlanság. Oda van minden kenve, nesze, paraszt, jó lesz ez neked, de azt még a cinikus felnőtteknél százszorta jobban szórakozó gyerek is leveszi, hogy valami nem stimmel.

Gyógyír minderre a jó öreg dodzsem, ami a jól karbantartottság megtestesült diadala az amortizáció felett. Bár a jópofának szánt frontális ütközések után még mindig véresre horzsolja a biztonsági öv a vállat, de az ember gyermeke így is kikönyöröghetetlen a kasztniból. Mivel nincs továbbmenet, az áramtalanítás végén mindenki spurizik ki a pályáról, hogy újra sorba álljon a zsetonokért, miközben az Anarchy in the UK recseg a hangszórókból.

A Versenyautó már nem üzemel, viszont mementóként megmaradt a Kanyargó – ez egy kompromisszumos játék azoknak, akik szolíd pörgésre, kivágódásra és sebességre vágynak –, és az elpusztíthatatlan Barlangvasút. Döbbenetes, hogy a 21. században vidámparki látványosságként üzemelhet ez a János vitézt feldolgozó panoptikum: a kisvasút iskolarádiós hangszórójából érthetetlenül bömböl Básti Lajos, a gipsz diaporámákhoz és a drótos mechanikájú ingó-ringó bábukhoz semmi megejtő antik hangulat nem társul, egyszerűen eljárt felettük az idő, poros és hangulattalan az egész installáció, és mindez a szerencsétlen diákszövetkezetis gépkezelő rezignált arcára van írva.

Mielőtt végérvényesen kimondanánk, hogy az igazi felújítást ilyen-olyan okok miatt mindig elodázó Vidám Park a szégyenteljes szórakoztatás tárháza, amiben az „utánam az özönvíz”-attitűd dominál, hirtelen remény csillan fel vertikálisan. A rozogaságában is bájos Panorámakerék kenterbe veri a Budapest Eye-t (még ha a zuglói látvány nem is vetekszik a belvárosi felülnézettel). Ezért és a valóban klasszikus Hullámvasútért mégiscsak érdemes volt eljönni, mert pont kellően ijesztő és bulis: nem lefele gyorsít, hanem felfele, és ha még kanyar is van a végén, akkor külön izgalmas, ahogy recseg-ropog a szerkezet. Ha elöl ülsz, akkor a sebesség szédít meg, ha meg hátul, akkor vidáman pattogsz, mert az utolsó szerelvényt rángatja az első kettő. Végre mindenki örömében visít, és nem halálfélelmében.

Jó hír, hogy elvileg mindkét objektum megmarad a Vidám Park helyére terjeszkedő állatkertben, bár kérdés, hogy a zebrákat, elefántokat és társaikat nem zavarja-e majd az embersikoly – igaz, olyan állatkert sem lesz még egy a világon, amiben óriáskerék és műemlékvédett, favázas hullámvasút lenne. Rossz hír, hogy a mesevasút is marad.

Este nyolckor aztán megszólal az Il Silenzio, a családosok helyét átveszik az olcsó éjszakai jeggyel érkezők. Még két hét, és mindenki hazamegy.