Időutazós búcsú a Vidám Parktól

  • Simonyi Balázs
  • 2013. szeptember 15.

Élet + Mód

Megállt benne az idő, vagy eljárt fölötte? Megnéztük, mit veszítünk a Vidám Park közelgő bezárásával. Szigorú, szubjektív, családbarát beszámoló következik.

Családi programként elmentünk elbúcsúzni a szeptember végén megszűnő Vidám Parktól: a nosztalgia mellett szempont volt, hogy a nyolcéves gyerek még utoljára kipróbálja ezt a 175 éves vurstlit. Ugyan évtizeddel ezelőtti emlékeimben kutakodva sem találtam hűhaélményt a Vidám Parkról, de a nosztalgia győzött, és a SZÉP kártyával kipengettük a belépőjegyeket (2 felnőtt, 1 gyerek, 13 500 forint). Ugrott az évi kulturális keret fele, de azzal vigasztaltuk magunkat, hogy majd tripla menetekkel jól leszórakozzuk a méregdrága karszalagokat.

Pár perc alatt bebizonyosodott, hogy a Vidám Park olyan, mint a teletext. Ósdi, gagyi, ízlésficamos, de legalább a teletextnek van némi haszna, és nem okoz órákig tartó, hányingerrel kevert szédülést. A Vidám Parknak is lehetne haszna, ám itt szinte minden csak alulról súrolja a szórakoztatás fogalmát: a játékok többsége kellemetlen stresszt okoz és élvezetnyújtás helyett rémisztő, cikis vagy unalmas. Pozitívum viszont, hogy az átalánydíjas belépővel szinte megszűnt a sorbanállás, és így a sokszori felülésekkel jobban jöhetünk ki – már ha bírjuk.

A szerző felvételei

A szerző felvételei

 

Talán az én készülékemben van a hiba, de a modernebbnek tűnő (10-15 éves), csillivilli játékokat még nézni is rossz, mondjuk a majd’ negyvenméteres szabadeséstornyot, a 3D-ben kalimpáló Flying Circus látványától már felkavarodik a gyomor, a Top Spinnek meg elég a leírása, hogy egy csillagvárosi kiképzésen érezzük magunkat: „Szökőkút lő fel vízsugarakat, miközben az utasok az orsóként meg-megpördülő, többször átforduló gondolán egymás mellett ülve nevethetnek, sikíthatnak.”

Jöjjön egy kis chill-out, de a céllövöldéért és „igényesebb” játékokért külön kell fizetni – hiába a karszalag. Akárcsak a Túlvilág kapujáért (leánykori nevén Szellemvasút, 300 Ft/fő), amiért egy iskolai szakkörbe illő horrorkörutat kapsz kopott rémtablókkal, stroboszkópvillogással, műanyag koponyával, nívótlan berendezésekkel és hangszcénával. Az Elvarázsolt kastély dettó: megállt az idő, újítás semmi, a trükkösnek szánt fotelek és lépcsők fele működésképtelen, mindenütt üres terek, ahol tán egykor volt valami játék, de most csak átmenőszobaként funkcionálnak, rossz anyagok, fantáziátlanság. Oda van minden kenve, nesze, paraszt, jó lesz ez neked, de azt még a cinikus felnőtteknél százszorta jobban szórakozó gyerek is leveszi, hogy valami nem stimmel.

false

Gyógyír minderre a jó öreg dodzsem, ami a jól karbantartottság megtestesült diadala az amortizáció felett. Bár a jópofának szánt frontális ütközések után még mindig véresre horzsolja a biztonsági öv a vállat, de az ember gyermeke így is kikönyöröghetetlen a kasztniból. Mivel nincs továbbmenet, az áramtalanítás végén mindenki spurizik ki a pályáról, hogy újra sorba álljon a zsetonokért, miközben az Anarchy in the UK recseg a hangszórókból.

A Versenyautó már nem üzemel, viszont mementóként megmaradt a Kanyargó – ez egy kompromisszumos játék azoknak, akik szolíd pörgésre, kivágódásra és sebességre vágynak –, és az elpusztíthatatlan Barlangvasút. Döbbenetes, hogy a 21. században vidámparki látványosságként üzemelhet ez a János vitézt feldolgozó panoptikum: a kisvasút iskolarádiós hangszórójából érthetetlenül bömböl Básti Lajos, a gipsz diaporámákhoz és a drótos mechanikájú ingó-ringó bábukhoz semmi megejtő antik hangulat nem társul, egyszerűen eljárt felettük az idő, poros és hangulattalan az egész installáció, és mindez a szerencsétlen diákszövetkezetis gépkezelő rezignált arcára van írva.

false

Mielőtt végérvényesen kimondanánk, hogy az igazi felújítást ilyen-olyan okok miatt mindig elodázó Vidám Park a szégyenteljes szórakoztatás tárháza, amiben az „utánam az özönvíz”-attitűd dominál, hirtelen remény csillan fel vertikálisan. A rozogaságában is bájos Panorámakerék kenterbe veri a Budapest Eye-t (még ha a zuglói látvány nem is vetekszik a belvárosi felülnézettel). Ezért és a valóban klasszikus Hullámvasútért mégiscsak érdemes volt eljönni, mert pont kellően ijesztő és bulis: nem lefele gyorsít, hanem felfele, és ha még kanyar is van a végén, akkor külön izgalmas, ahogy recseg-ropog a szerkezet. Ha elöl ülsz, akkor a sebesség szédít meg, ha meg hátul, akkor vidáman pattogsz, mert az utolsó szerelvényt rángatja az első kettő. Végre mindenki örömében visít, és nem halálfélelmében.

Jó hír, hogy elvileg mindkét objektum megmarad a Vidám Park helyére terjeszkedő állatkertben, bár kérdés, hogy a zebrákat, elefántokat és társaikat nem zavarja-e majd az embersikoly – igaz, olyan állatkert sem lesz még egy a világon, amiben óriáskerék és műemlékvédett, favázas hullámvasút lenne. Rossz hír, hogy a mesevasút is marad.

Este nyolckor aztán megszólal az Il Silenzio, a családosok helyét átveszik az olcsó éjszakai jeggyel érkezők. Még két hét, és mindenki hazamegy.

false

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.