Magyar Narancs: A Búcsú Európától Stefan Zweig utolsó éveire fókuszál…
Maria Schrader: Egy tragikus, drámai szerelemre, ami őt Európához fűzte.
MN: Miért pont rá esett a választása?
MSCH: Nem az íróra akartam koncentrálni, hanem a gondolkodóra, a radikális pacifistára, akit a maga korában magányos idealistának tartottak az egységes Európára vonatkozó utópiája miatt. Zweig több műve is nagyban inspirált a filmhez, köztük a Sakknovella vagy a Csillagórák, történelmi miniatűrök, amely Európa történelmének válságos pillanatait örökíti meg. Alapműnek tartom A tegnap világa: egy európai emlékezései című önéletrajzát. „Azért mesélek az életemről – írja benne –, mert mint író, zsidó, pacifista, ismert ember másként éltem meg a saját koromat, mint például egy svájci kereskedő.” Zweignek különös sors jutott osztályrészül. 1936-ban Londonba emigrált. Az Anschluss évében betiltották a könyveit. A II. világháború kitörése után New Yorkba, majd Argentínába utazott. Latin-Amerikában államfőhöz méltó fogadtatásban részesült. Sok pályatársával ellentétben nem az Egyesült Államokat választotta. Soha nem fenyegette személyes életveszély. Gazdag volt és világhírű. Élete utolsó éveit egy paradicsomi helyen, a brazíliai Petrópolisban töltötte biztonságban. Különleges, allegorikus lezárást ad az életének, hogy 1942-ben második feleségével együtt öngyilkosságot követett el.
MN: Miért nem érezte szükségét, hogy bővebben kifejtse e végső lépésének okait?
MSCH: Az okok bizonyára összeadódtak. Thomas Mann-nal ellentétben Zweig nem látott reális kiutat a nácizmusból. Elvesztette a hitét, hogy valaha is fel lehet tartóztatni a gyilkos gépezetet. Barátok, haza nélküli hontalannak érezte magát, két világ közötti idegennek. Amikor Európában elkezdődtek a deportálások, súlyos lelkiismereti válságba került amiatt, hogy nem tud segíteni a honfitársain. Mindez kiderül a kortársaival folytatott levelezéseiből. Röviddel azelőtt, hogy elkezdtük forgatni a filmet, jött ki Németországban az első feleségével, Friderikével folytatott levelezése és a Levelek Dél-Amerikából.
MN: Az életrajzi és portréfilmek hagyományával szakítva, egyszerre alkalmazta a kamarajáték, a pszichológiai dráma és a látványmozi műfaját.
MSCH: Gyűlölöm a konvencionális életrajzi filmeket, amelyek szinte mindig melodramatikus dramaturgiai szerkezetre épülnek. Egy emberi sors összetettsége, mélysége helyett csak a felszínt karcolják. Ebben a filmben az emigráció különböző aspektusait akartuk megmutatni olyan változó közegben, mint az elidegenedés a hazától, a magány, a fizikai erőkifejtés a brazíliai dzsungelben, a kapcsolatfelvétel a hazával Friderike, az első feleség révén New Yorkban, illetve a földi paradicsom felfedezése Petrópolisban. A bezártság és a tágasság szélsőségeiben próbáltuk megragadni Zweig hontalanságának a meghatározó pillanatait.
MN: A hat jelenetből álló epizodikus szerkezetben ott a formai kötöttség veszélye.
MSCH: Épp ellenkezőleg, csak adott formai keretek között lehet szabadon alkotni. Nyolc év emigrációt képtelenség közel két órában elmesélni. Az is tudatos választás volt, hogy valós játékidőben rögzítettünk bizonyos jeleneteket, mint például az 1936-os Buenos Aires-i Pen Kongresszus, ahol az újságírók politikai állásfoglalásra akarják bírni Zweiget. A maga komplexitásában szerettem volna megmutatni, hogyan viselkedik egy művész radikális helyzetben. Zweig akkor és ott nem foglalt állást. Nem akart politikai kinyilatkoztatást tenni, differenciáltan fogalmazott. A New York-i jelenetet szintén eredeti játékidőben vettük fel. Színházi színésznőként azt a gyakorlatot alkalmaztam, hogy egy napig próbáltunk, egy napig forgattunk. Dokumentált anyagokból, rengeteg utánaolvasás eredményeként állt össze a film szerkezete. Rábukkantunk egy fotóra, ahol az osztrák külügyminiszter fogadja Zweiget Rio de Janeiróban. Ennek eredménye lett egy hosszú, vágatlan jelenet, amit végül az eredeti helyszíntől eltérően az Egyenlítőhöz közeli afrikai szigeten, São Toméban vettünk fel. Petrópolisban nem forgathattunk, egyrészt azért, mert Brazíliában rendkívül drága a forgatás, másrészt azért, mert a mai Petrópolisban sok modern épület van.
MN: Hogyan esett a választása Zweig szerepében a népszerű osztrák komikusra, Josef Haderre, Friderike szerepében pedig Barbara Sukowára?
MSCH: Haderről tudtam, hogy kellő érzékenységet, mélységet kölcsönözhet a szerepnek. Amellett, hogy főként vígjátéki szerepkörben ismerik, remekül ír, és osztrákként nem okozott számára nehézséget azonosulni Zweiggel. Barbarához régi ismeretség fűz. Mindig is csodáltam. Egyszerre van meg benne az intellektus, a méltóság, a gyakorlatiasság, az anyai melegség és a kozmopolitaság. New Yorkban él, énekel, zenél, játszik, fantasztikus egyéniség.
MN: Zweig a búcsúlevelében úgy fogalmazott, hogy szellemi hazája, Európa önmagát pusztítja el. Az általa megálmodott és végül csak megvalósult Európai Unióban újra határok épülnek.
MSCH: Minden felelősségteljesen gondolkodó ember fél attól, hogy valamiféle visszarendeződés történik Európában. 2012-ben kezdtük tervezni a filmet, a legrosszabb álmainkban sem gondoltunk volna akkor, hogy megint falak épülhetnek az európai országok között. Az emberek szabad mozgása az alapvető európai jogok közé tartozik. Zweig az egységes Európa előhírnöke volt, az egész életét erre a gondolatra tette fel. A haza fogalmáról is nagyon modernül, globalizáltan vélekedett. A határok nélküli Európa világpolgára volt. Kiadójával, az Insel Verlaggal a Bibliotheca Mundi megvalósítására törekedett. Számos írásában foglalkozik a nagy európai irodalommal, a mindenki számára hozzáférhető európai nyelv megalkotásával.
MN: Milyen hatása lehet egy filmnek az európai egység tudatosításában?
MSCH: Egy film csak egy film, de természetesen hiszek abban, hogy lelki, érzelmi lenyomatot hagyhat a nézőkben. Több mint hetven év telt el azóta, hogy Európában emberek millióit kiiktattak az életükből, deportáltak, megsemmisítettek, menekülésre, kivándorlásra kényszerítettek. Ma pedig Európa jelenti a reményt más kontinensek száműzöttjeinek, menekültjeinek. Ha csak egy kicsit belegondolunk, hogy Európa hajdani földönfutóival mi történt volna, ha nem fogadják be őket, akkor talán több empátiát, megértést tanúsítanánk a háború elől hozzánk menekülők iránt. Felelősek vagyunk azért, hogy milyen jövőt írunk magunknak, a gyerekeinknek, a menekülteknek. A film egyik jelenetében Lotte, Zweig második felesége próbálja elmagyarázni egy brazil munkásnak, hogy Európában háború van, és nem élhet Németországban, mert zsidó. Az illető szemében ugyanaz az értetlenség van, mint most a mi szemünkben, amikor arról hallunk, hogy Szíriából vagy máshonnan a háború miatt emberek az életükért menekülnek.
Maria Schrader a Goethe Intézet meghívására jött Budapestre; a Stefan Zweig: Búcsú Európától című filmről írott kritikánk a múlt heti lapszámban olvasható.
