A harmincéves, "kiugrott" újságírónő Állítsátok meg Terézanyut! című könyvével hosszú ideje listavezető. A könyvheti megjelenés óta ötvenezer példányban eladott, önéletrajzi ihletésű mű egy magányos, más szóval "független", munkát kereső fiatal magyar nő hétköznapjait mutatja be. A hatalmas siker mindenkit váratlanul ért, de leginkább magát a szerzőt.
Rácz Zsuzsa: Nem sok. ´ talán valamivel vagányabb. Néhány sztori nem velem, hanem valamelyik barátnőmmel történt.
MN: Nekem úgy tűnt, hogy hősöd elsősorban a női magazinok sugallta képnek akar megfelelni. Szép férfi, pénzes állás, márkás holmik. De közben tudja jól, hogy ilyen csak a mesében van.
RZS: Van egy nagyon erős nyomás, hogy meg kell feleni ennek a "magazinos nőkép"-nek. Ez ma az ideál, akkor vagy jó csaj, ha jó cuccokban jársz, ha van egy széles vállú pasid és a segged alatt egy jó kis céges autó. És ez egy baromi nagy nyomás. Lehet azt mondani, hogy szarok bele, de közben mindennap ezzel az elvárással, ezzel az értékrenddel találkozom. Azt hiszem, elég árnyalt gondolkodású vagyok, hogy ezt átlássam, de a könyv egyebek mellett azért született, mert változni szerettem volna. Alkalmazkodni akartam azokhoz az emberekhez, akik úgy élik az életüket, ahogy a többség.
MN: Ezért adtad fel a viszonylag függetlennek tekinthető újságírást is?
RZS: Én soha nem voltam valamilyen karriercentrikus gépezet része, nem volt soha igazi munkahelyem. Az ismeretségi körömből sokan kritizáltak, hogy nem tudok alkalmazkodni. Tehát elsősorban a kíváncsiság hajtott az állásinterjúkra, a különböző nevetséges szituációkba. Persze rá kellett jönnöm, hogy az ilyen jellegű munka nem nekem való.
MN: Vagyis egy olyan utat kerestél, amiről nagyon hamar kiderült, hogy zsákutca.
RZS: Igen.
MN: A könyvben viszont éppen az ehhez való ragaszkodást éreztem.
RZS: Ha számon kéred rajtam, hogy miért így állok az élethez, amit ráadásul még meg is írok, azzal nem tudok mit kezdeni. Én tudom magamról, miben hiszek, és ez a hit mit teremt. Csakhogy erről nem tudok könyvet írni. Nem tudom megírni azt, mennyire hittem abban, hogy kigyógyulok a rákból, vagy hogy az öcsém kigyógyul a heroinfüggőségből. Ezekről nem tudok könyvet írni, viszont ezt az egészet meg tudom fordítani, és tudok ironikus lenni. Ez egy olyan nézőpont, ami egyfajta védelmet nyújt. Valójában az írással sikerült megtalálnom azt a pontot, amelyről az akkori helyzetemre ráláttam, és tulajdonképpen így jöttem ki a depresszióból.
MN: Tehát afféle terápiás céllal született meg a könyv?
RZS: Teljes egészében. Huszonegynéhány éve írok. Akkor is, ha jól érzem magam, akkor is, ha nem. Most éppen nem éreztem jól magam, de az írás jólesett, jó volt elküldözgetni a folytatásokat a többieknek, a csajoknak. Amikor kész lettem vele, akkor persze már gondoltam rá, hogy ki kellene adni, de a hozzám legközelebb állók már jóval hamarabb olvashatták, kisebb-nagyobb adagokban.
MN: Elég volt-e megírni a könyvet, vagy kellett ez a váratlan siker is a "gyógyuláshoz"?
RZS:. Amikor elkészültem, akkor euforikus állapotba kerültem. Utána ez elmúlt.
MN: Pedig azt hittem, hogy a java még csak ezután következett. Beindult a marketinggépezet, piacra került a termék. Mindenki el volt ájulva attól, milyen jó volt a Terézanyu reklámja.
RZS: Tudod, az a legviccesebb az egészben, hogy amikor állást kerestem, éppen a reklámszakmában voltam egy csomó interjún. Mindenhonnan elhajtottak. Most viszont szinte misztifikálódott, hogy milyen jó volt a könyv marketingje. Pedig alig volt.
MN: Te álltál mögötte?
RZS: Igen. Az egészet többnyire magam intéztem, baráti alapon. Igazából semmi különös nem történt, két nem túl hatékonynak tartott eszközt vetettünk be. Az egyik az volt, hogy már egy héttel a megjelenés előtt lehetett látni a könyv borítóját, vagyis a lábamat a metróban. A másik pedig, hogy Pesti Est képeslapok jelentek meg. Sokan jöttek azzal, hogy a jó reklám miatt lett akkora siker. De mást is reklámoztak a metróban, és azt mégsem vették. Szerintem egy könyv igazából akkor lehet sikeres, ha elkezd forogni, ha elkezdődik a szóbeszéd: Te is olvastad? Persze a reklám nélkülözhetetlen, de csak az indulásnál.
MN: Emlékszel-e arra a pillanatra, amikor egyértelművé vált, hogy "robbantottál"?
RZS: Talán amikor a Népszabadság listájának az élére kerültem. Ezzel ugyanis óhatatlanul "mainstream"-mé vált a könyv, és sokan már csak kíváncsiságból is megvették. Onnantól kezdve pedig nem is kellett reklám, minden magától működött.
MN: Ha már a mainstream szóba került, megnyíltak előtted az úgynevezett magyar sztárvilág kapui? Megkerestek például a kereskedelmi csatornák jobbnál jobb ajánlatokkal?
RZS: Majdnem mindenhonnan megkerestek. Meghívtak a Heti Hetesbe, felkérések jöttek a kereskedelmi rádióktól. De nem igazán szeretném, hogy - idézőjelben persze - sztár legyek. Félek az egésztől. Talán, mert tudom, hogy a kereskedelmi médiumoknak mi a mechanizmusa. Nekik mint karakterre lenne szükségük rám, azt várnák el, hogy én legyek a jópofa csaj. Igazából a közszolgálati rádióba szeretnék visszamenni, ott rossz körülmények között, nagyon szerény fizetésért dolgoznak az emberek. Idejétmúlt szerkezet, de remélem, hogy ez megváltozik. Az lenne jó, hogy a hírnévvel, amit most szereztem, egy olyan struktúrába kerülnék, ami igazából nem alkalmas arra, hogy sztároljon.
MN: Tehát nemet mondtál a felkérésekre?
RZS: A Heti Hetes az egyetlen, ami izgat, mert ott lehet riposztozni, használni az agyamat. De fogalmam sincs, hogy a végén hogy sülne el. Szeretek sok pasival együtt lenni, de elképzelhető, hogy valaki beszól, és én elsírom magam.
MN: Amerikában egy bestsellerrel milliomossá válik a szerző. Mi a helyzet nálunk?
RZS: Hát meggazdagodni nem lehet belőle. Úgy gondolom, ha most elég fegyelmezett leszek, akkor megkockáztathatom, hogy elköltözzem a nyolcadik kerületből, és nem az öcsémékkel kell együtt laknom. Erre van némi esélyem.
MN: A megfilmesítés nem került még szóba?
RZS: Sokan érdeklődtek. Film, tévésorozat, hangjáték, amit el tudsz képzelni. Azt hiszem, a képregény az egyetlen, ami nem merült fel a könyv kapcsán. Ez nyilván nagyon hízelgő, de gyakorlatilag nem tudok mit kezdeni az ajánlatokkal. Eddig ugyanis én voltam az a naiv, ártatlan nő, akit simán ki lehetett zsákmányolni. Most viszont itt ez a könyv, ami három hónap alatt márkanév lett, aminek komoly piaci értéke van, és tulajdonképpen ezt kéne nekem menedzselnem. Erre pedig képtelen vagyok. Akinek Magyarországon ekkora sikere van, az egyszerre kell hogy jogász és pénzügyi szakember is legyen. De nekem eszemben sincsen ezzel foglalkozni, mert akkor éppen a lényeg veszne el. Az, hogy én írni akarok.
MN: Nincs senki, akiben megbíznál, aki az ügynököd lehetne?
RZS: Magyarországon ennek nincsen sem kultúrája, sem hagyománya. Mindegy, hogy íróról, színészről, zenekarról van szó. De nézd meg csak a nőket! Nagyon kevés olyat találsz, aki mögött komoly menedzser állna. Vagy ha igen, mint például Szentpéteri Csilla esetében, akkor az nem más, mint a férj. Nekem nincs férjem vagy más családtagom, aki segíteni tudna, úgyhogy teljesen tanácstalan vagyok. Állok, mint őz a reflektorfényben, és közben azon gondolkodom, honnan szerezzek egy olyan embert, aki össze tudja tartani ezt az egészet, mert most már annyifelé ágazik, hogy magam sem tudom.
MN: Ha lenne egy ilyen ember, most biztosan az asztal körül kergetne, hogy írd meg a folytatást.
RZS: Írtam valamit, ami sikerkönyv lett, de én nem vagyok profi író, akinek ez volna a szakmája. Természetesen gondoltam a folytatásra, de félek, hogy most már túl nagy lett az elvárás, és ennek nem tudnék megfelelni. Szerencsére a kiadóm is megérti az aggodalmaimat, és nem erőlteti a dolgot. Most úgy érzem, hagyni kell az egészet.
MN: Gondolom, a könyv megjelenése óta nyüzsögnek körülötted a férfiak?
RZS: Nem igazán. Nagyon sok levelet kaptam, vannak köztük ugyan rajongói levelek is, de inkább azt veszem észre, hogy mindenki a saját problémájáról ír. Megdöbbentett, hogy mennyi magányos ember van. És nem csak nők, férfiak is.
MN: Csak ők nem erről írnak könyvet.
RZS: Pedig jó lenne.
MN: Van valami adatod a férfi olvasókról?
RZS: Statisztika természetesen nem készült, de a leveleim egyharmadát férfiak írják. Hangsúlyozom, nem szerelmes levelekről van szó, nem tett senki ajánlatot! Tehát nem arról írnak, hogy én milyen jó csaj vagyok, és hogy mennyire szeretnének megismerkedni velem, hanem arról, hogy ők is hozzám hasonlóan szenvednek, szeretnének megfelelni az elvárásoknak, hogy keresik a tökéletest.
MN: Milyen kritikák jelentek meg a könyvről?
RZS: Ti írtatok pár sort, meg a Demokrata dohogott, különben semmi.
MN: Mi lehet ennek az oka?
RZS: Amikor a könyv listavezető lett, rettenetesen beszartam. Éreztem, hogy elkezdődik majd a hiszti, hogy ez nem magasirodalom, hogy ez egy szemét, és különben is hogy képzeli a Rácz Zsuzsa, hogy leelőzze Esterházyt vagy a Závadát. Van egy olyan érzésem, hogy a kritikusok egyszerűen nem tudnak, pontosabban nem akarnak vele mit kezdeni. Akik valóban tudnának kritikát írni, nem nyúlnak hozzá, mert szerintük ez ciki. Pedig egy percig sem gondoltam, és most sem gondolom azt, hogy jobb író volnék, mint Esterházy Péter csak azért, mert többet adtak el a könyvemből. Amit én írtam, azt úgy nevezik: szórakoztató irodalom. Vagy lektűr. Ezt nem szabadna egy kalap alá venni az úgynevezett szépirodalommal. Külön eladási listákon kéne szerepelnie ennek is, annak is. És lektűrként kellene kritizálni is. Nekem is jó lett volna, tanultam volna belőle, ha valaki elmondja, a műfajon belül milyen értékei, illetve hiányosságai vannak a könyvnek. Erre azonban senki nem vállalkozott. Mintha meg sem történt volna ez a könyv.
MN: Ennek ellenére elvállaltál egy fellépést a szigligeti JAK irodalmi táborban, ahol, úgy tudom, neked estek a résztvevők.
RZS: Ez így túlzás. Kijelentették, hogy amit csinálok, az nem magaskultúra. És? Soha nem kértem bebocsáttatást a Parnasszusra, megvannak nekem a magam kis dolgai. Nekem elég annyi, hogy jelenleg én vagyok a legjobb lábú magyar lektűrszerző.
Legát Tibor
