A nemzetközi kapcsolatok azon szegmensében, melyet ember-óriás viszonynak hívunk, akadtak ballépések mostanában, gondolunk itt elsősorban az olyan, főként az óriások terhére elkövetett produkciókra, mint például Az óriásölő és más hasonló marhaságok. E kiélezett helyzet olyan rendezőért kiált, aki már számtalanszor bizonyította, hogy ahol igazságtalanság van a világban, legyen az közelmúltbeli vagy sok száz éves incidens, ő ott terem, és a lehető legnagyobb körültekintéssel orvosolja a bajt. Igen, Steven Spielbergről van szó, aki ezúttal az óriásokért emel szót: míg mások legfeljebb csak annyit hümmögnének, hogy igen, ismerünk barátságos óriásokat is, Spielberg egy egész filmet szentelt egynek: ehhez persze kellett Roald Dahl is, akinek A barátságos óriás (korábban: Szofi és a HABÓ) című meséje korántsem ismeretlen az ifjúság köreiben. A Mark Rylance vonásaival felruházott, barátságos óriás mellé kapunk sok anyaszomorító barátságtalant is, meg egy kislányt, aki a cukiságskálán még épp a tolerálható tartományba esik. Tulajdonképpen egy rossz szavunk sem lehet, ha csak az nem, hogy Spielberg úgy mesél, mint egy gyerekbarát, de már álmos bácsi, aki olykor belealszik a meséjébe, majd amikor magához tér, nem tudván, hol is hagyta abba, biztos, ami biztos, visszaugrik egy-két bekezdést. Minden nagyon szép és minden nagyon jó és minden meglehetősen steril: Wes Anderson jobb választás lett volna ide, ő már bizonyította (lásd A fantasztikus Róka úr), hogy a humora sem hagyja cserben, ha Dahl az alapanyag, és nem is olyan aluszékony.
A Freeman Film bemutatója
