A filmkészítők már korábban is eljátszottak azzal a gondolattal, hogy a vakság miatt csúcsra járatott érzékeket hogyan lehet akciófilmes kulisszák között kamatoztatni – más kérdés, hogy az eredmény nem igazán lépte túl a Rutger Hauer-féle Vak végzet szintjét (pedig Ben Affleck Daredevilje és Denzel Washington posztapokaliptikus macsétanyűvője is játszott). Korunk egyik ünnepelt rendezője, az Uruguayból gyorsan Hollywoodba teleportált, jó nevű Fede Alvarez most mégis megpróbálkozott e zsánerrel, s az eredmény több mint ígéretes: nyilvánvaló felemássága ellenére a nyár egyik legizgalmasabb és legtöbbet nyújtó thrillere. Filmjének eredeti címével (Don’t Breathe – kb. Tartsd vissza a lélegzeted!) szemben a magyarítás frappáns ugyan, de rögtön lelövi a poént, és felvillantja a film két fő motívumát: a főszereplő vak, kihívói pedig minden tekintetben sötétben tapogatóznak. Szokásos kallódó fiatalok rendetlenkedésével indul a játék, a helyszín Detroit, a helyi Miskolc (vagy inkább Ózd): a kezdő fosztogatók ezúttal a vak Öbölháborús veteránt nézik ki maguknak. Ez persze súlyos hibának bizonyul, s pont nem azért, mintha tettük különösebben sportszerűtlen volna.
Fede Alvarez rendező három éve a klasszikus 1981-es Sam Raimi-horror, az Evil Dead (alias Gonosz halott) remake-je nyomán lett ismertté – leginkább persze azzal, hogy e filmhez használták el a mozitörténetben a legtöbb művért. A Vaksötét ezzel szemben szinte spórol a vérrel, alig néhány tócsányi folyik szét belőle. Cserébe másfajta testnedvek egészen újszerű használatával tüntet, s a film szerkezetét tekintve is rafinált eljárást választ: afféle matrjoskahorror ez, ahol újabb motívumok, sőt néha horroralműfajok bújnak ki a sötétben tenyésző alaptörténetből. Mondhatjuk persze úgy is, hogy ezzel mintegy túlterheli a film szerkezetét, mert hiába tudjuk, hogy kutya és vak ember együtt biztos siker a moziban, ezúttal azonban kifejezetten elvetemült mindkettő. S az is igaz, hogy némely motívumok (mint például a feltámadásé) talán túl gyakran ismétlődnek e dolgozatban, pedig ezekből a kevesebb mindig több. Végül még ez sem tudja megbuktatni a filmet, ami nagy részben a rendező és kiváló stábja atmoszférateremtő képességének és néha egészen penetráns fekete humorának köszönhető. A pontos hangmérnöki munkának köszönhető nyikorgások, reccsenések, sóhajok, dörrenések és puffanások mind segítenek fenntartani a feszültséget, a szándékoltan idegesítőre vágott harci jelenetek nagyon rendben vannak, a kameramozgás, a megvilágítás teljes (persze filmesen szimulált) sötétségig terjedő váltakozása pedig átélhetővé teszi a film klausztrofóbiás hangulatát.
Egy ilyen alapvetően kevés szereplős kamaradarabot persze mindig a színészek cipelnek a hátukon: a fiatalok közül Jane Levyt még az Evil Deadből hozta a rendező, és ő most is megbízhatóan adja a csapások súlya alatt gyorsan megkeményedő amazont. A show-t persze a kiváló Stephen Lang lopja el, neki még azokat a mentségeket is elhisszük, amelyekkel a rendező próbálja, kissé merész húzással, érthetővé tenni egy gyermekét elveszítő vak pszichopata tetteinek mozgatórugóit.
Forgalmazza az InterCom
