Töpörödött nénike babot főz a palacsintasütő büfé életunt, keserű bérlőjének. Nagyjából egy órája főzi már a hüvelyest – a roppant trendi, súlyosnak tűnő, mégis könnyen emészthető japáni spiritualitást kínáló művekkel befutott – Naomi Kawase legújabb, fesztiválkedvenc filmjében, mire kihüvelyezhetjük, mi lesz a konfliktus. A csodás ízű babpüré visszavezeti az életbe az életuntat, aki a főzetet megkóstolván nem csupán az üzlet felvirágoztatásában bizakodhat joggal (ettől fogva mindenki az ő töltött sütijét akarja enni), de olyan lelki tanításban is részesül (az életet szeretni kell, a szépséget észrevenni, ilyenek, meg a babot babusgatni kell, hogy jó legyen), hogy már-már… sőt… egészen megvilágosodik. Az effélét, mások megvilágosodását még a babpürés süteménynél is jobban el lehet adni, főleg Nyugaton, ahol komoly kereslet van instant nirvánára.
Csak leprás a néni, az a baj.
Még nagyobb baj, hogy ki is derül róla, ami sajnálatosan lehűti a vevők érdeklődését az édesbab mennyei aromája iránt. Innentől, kitérvén a hiedelmekkel ellentétben nem is fertőző leprásokat érő több évszázados diszkrimináció helytelen gyakorlatára, társadalomkritikai színezetet is kap a szépelgő történet. Amelyben van sok sajnálkozás, szánalom, sírás, bölcs mosolygás és még bölcsebb belenyugvás a sors kiismerhetetlen akaratába.
A szél susog, a cseresznye virágzik, az évszakok múlnak, a tudás átadódik. Így kell babpürét főzni. Így kell a babpüréfőzés mélyjapán példázatával sikert aratni.
Forgalmazza a Cirko Film – Másképp Alapítvány
