Adott esetben az is. Miért kell végignézni, hogyan szenvednek földrészekkel távolabbi országok ónbányáinak szerencsétlen gyerekmunkásai, s miként üldözik az ilyen-olyan identitásukat, nemit, nemzetit nyíltan vállalókat, vagy milyen nehézségeket okozhat egy húsz kilométerrel odébb haldokló szülő meglátogatása, ha véletlenül közbeesik egy országhatár? Mitől lesz nekem jobb, ha elmerülök mások szenvedésében?
Az a semmivel össze nem keverhető létszituáció, amikor egy teremben kialszik a villany, s az egybegyűltek előtt mozgóképeken elevenedik meg valami valóságra emlékeztető fikció vagy dokumentáció, a filmnézés, a mozizás élménye az elmúlt időszakban, konkrétan a kilencvenes évektől döntően megváltozott: győzött a hepiend. A filmkészítők többsége elhitte, hogy tényleg nem éri meg leszállni a poklokra - hős kiszabadítja a hősnőt, a világot megmenti egy izmos arszlán, s államfő lesz vagy katona a halmozottan hátrányos helyzetű kisfiú. A közönségig is elvergődő dokumentumfilmek is jobban szeretnek hőstörténeteket vagy világ csodája számba menő érdekességet bemutatni, aratnak a hegedülő szuperikrek, s a végén győz, aki ügyesebben számolja a szavazatokat. Minden okunk megvan tehát az örömre - abban a néhány percben, órában, amit mozizásra fordítunk. A televíziózásban mindez még jobban érvényesül, s nem áltathatjuk magunkat az alternatív forrásokon át elérhető mozgóképek üzeneteivel sem.
Azért kellene tehát pokolra szállni, mert a pokol éppen "le van tagadva"? Vagy azért, hogy felkészültebbek legyünk a földi létre, hogy idefent ne érjenek meglepetések? Esetleg azért, mert az ott szerzett tapasztalatainktól jobbá leszünk? Vagy azért, mert eredendő küldetésünk szembeszállni a Gonosszal - félreértés ne essék, csakis az emberi gonoszságra gondolunk itt. Vagy tényleg csak a jó társaság miatt; a Verzió emberjogi filmfesztivál és a Magyar Narancs már a kezdetek óta egymás természetes szövetségesei. Együtt gondolkodunk.
Alkalmasint erre megy ki az egész játék: hogy gondolkodjunk.
