Aligha tévedünk nagyot, ha kijelentjük, hogy a világ filmfogyasztóinak szerencsésen tájékozatlan többsége a Rain Man című alkotásból ismerte meg (és egyszersmind félre) az autizmus jelenségét. A valóság persze vajmi ritkán formál hálás bravúrszerepeket, s hozzá jóval keményebb a felszíne is - különösen a nyugati jóléti és beteggondozói rendszerektől távol eső vidékeken. Mondhatnánk, erről győz meg minket ez a 2012-es orosz dokumentumfilm is, ha létezne ugyan e témában ezzel ellentétes vagy akár csak ennek részben ellentmondó állítás. Merthogy Anton, a papírra, falra és vízparti homokba egyre csak betűket rovó, magáról harmadik személyben beszélő kiskamasz története sem kínál felszabadító és léleknyugtató élményt a kataton pillanatokkal, a beteg anya holtig tartó küzdelmével, az orosz elmegyógyászati intézmények vigasztalan látványával, s egyáltalán a reménytelenség jószerint szakadatlan érzésével. S mégis, mindennek dacára, Anton szerencsés, hiszen törődnek vele, s ahogy azt a narráció belénk sulykolja: a kamera megváltoztatja az életét, s nem is csupán az övét, de a sorsába bekapcsolódó filmkészítőkét is, de mintha még a haldokló anya méltóságát is segítene fenntartani a felvételre állított kamera. A történetnek ráadásul a lehetőségekhez képest jó vége van, miután az addig távol lévő trolibuszsofőr apa ráébred a felelősségére, és végre szerepet vállal fia sorsának alakításában. A záró képsorok együtt mutatják a kis családot, Anton látható örömmel szaunázik az apja társaságában és magába feledkezve formálja a papíron lépcsőzetesen ereszkedő sorait. A néző persze jól tudja, hogy a 105. perc táján csupán a filmnek van vége, és nem a látszólag nyugvópontra jutott történetnek. S ez a tudás bőven elegendő ahhoz, hogy némi szorongással gondoljunk a még éppen csak a "nagykorúság" felé közeledő Antonra.
Figyelmébe ajánljuk
Újabb amerikai esti talkshow húzhatja le a rolót Trump nyomására - most a Charlie Kirk-gyilkosság miatt
Jimmy Kimmel kritikusan beszélt Charlie Kirk meggyilkolásáról és arról, mindezt a Trump-féle MAGA- világ miként használja fel saját céljaira. Az ABC csatorna erre határozatlan időre elkaszálta Kimmel műsorát, ami az egyik legismertebb késő esti talkshow volt.
Nem csak a stadionokban baj a rasszizmus, hanem az egész országban
Sokatmondó a magyar fociklubok azon igénye, hogy ne kerüljön a lelátói cigányozás a rasszista kategóriába. Sajnos nemcsak a fociról mond el ez mindent: az, hogy ez egyáltalán felmerülhetett, egész pontosan beazonosítható emberek bűne.
Vörösben
Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.
Magánügyek, közügyek
Szintén zenész
- - turcsányi -
Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).
Patchwork művészportrékból
A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.