Aligha tévedünk nagyot, ha kijelentjük, hogy a világ filmfogyasztóinak szerencsésen tájékozatlan többsége a Rain Man című alkotásból ismerte meg (és egyszersmind félre) az autizmus jelenségét. A valóság persze vajmi ritkán formál hálás bravúrszerepeket, s hozzá jóval keményebb a felszíne is - különösen a nyugati jóléti és beteggondozói rendszerektől távol eső vidékeken. Mondhatnánk, erről győz meg minket ez a 2012-es orosz dokumentumfilm is, ha létezne ugyan e témában ezzel ellentétes vagy akár csak ennek részben ellentmondó állítás. Merthogy Anton, a papírra, falra és vízparti homokba egyre csak betűket rovó, magáról harmadik személyben beszélő kiskamasz története sem kínál felszabadító és léleknyugtató élményt a kataton pillanatokkal, a beteg anya holtig tartó küzdelmével, az orosz elmegyógyászati intézmények vigasztalan látványával, s egyáltalán a reménytelenség jószerint szakadatlan érzésével. S mégis, mindennek dacára, Anton szerencsés, hiszen törődnek vele, s ahogy azt a narráció belénk sulykolja: a kamera megváltoztatja az életét, s nem is csupán az övét, de a sorsába bekapcsolódó filmkészítőkét is, de mintha még a haldokló anya méltóságát is segítene fenntartani a felvételre állított kamera. A történetnek ráadásul a lehetőségekhez képest jó vége van, miután az addig távol lévő trolibuszsofőr apa ráébred a felelősségére, és végre szerepet vállal fia sorsának alakításában. A záró képsorok együtt mutatják a kis családot, Anton látható örömmel szaunázik az apja társaságában és magába feledkezve formálja a papíron lépcsőzetesen ereszkedő sorait. A néző persze jól tudja, hogy a 105. perc táján csupán a filmnek van vége, és nem a látszólag nyugvópontra jutott történetnek. S ez a tudás bőven elegendő ahhoz, hogy némi szorongással gondoljunk a még éppen csak a "nagykorúság" felé közeledő Antonra.
Figyelmébe ajánljuk
Orbán szerint nélküle befellegzett a magyar focinak, pedig vele is befellegzett már
A miniszterelnök meg akarja védeni a futballnak a segítségével elért eredményeit. A baj csak az, hogy az eredményekre nézve kevés erősebb érvünk lesz a kormányváltás mellett.
Balatonföldvári strandkikötő: most a beruházó perli a kormányhivatalt
Valóra vált forgatókönyv
1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.
Amikor győznek a hippik
Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.
Hibamátrix
Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.
Ozmózisok
Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.
Mozaikkockák
A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.
Abúzus, család
Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.
