Aligha tévedünk nagyot, ha kijelentjük, hogy a világ filmfogyasztóinak szerencsésen tájékozatlan többsége a Rain Man című alkotásból ismerte meg (és egyszersmind félre) az autizmus jelenségét. A valóság persze vajmi ritkán formál hálás bravúrszerepeket, s hozzá jóval keményebb a felszíne is - különösen a nyugati jóléti és beteggondozói rendszerektől távol eső vidékeken. Mondhatnánk, erről győz meg minket ez a 2012-es orosz dokumentumfilm is, ha létezne ugyan e témában ezzel ellentétes vagy akár csak ennek részben ellentmondó állítás. Merthogy Anton, a papírra, falra és vízparti homokba egyre csak betűket rovó, magáról harmadik személyben beszélő kiskamasz története sem kínál felszabadító és léleknyugtató élményt a kataton pillanatokkal, a beteg anya holtig tartó küzdelmével, az orosz elmegyógyászati intézmények vigasztalan látványával, s egyáltalán a reménytelenség jószerint szakadatlan érzésével. S mégis, mindennek dacára, Anton szerencsés, hiszen törődnek vele, s ahogy azt a narráció belénk sulykolja: a kamera megváltoztatja az életét, s nem is csupán az övét, de a sorsába bekapcsolódó filmkészítőkét is, de mintha még a haldokló anya méltóságát is segítene fenntartani a felvételre állított kamera. A történetnek ráadásul a lehetőségekhez képest jó vége van, miután az addig távol lévő trolibuszsofőr apa ráébred a felelősségére, és végre szerepet vállal fia sorsának alakításában. A záró képsorok együtt mutatják a kis családot, Anton látható örömmel szaunázik az apja társaságában és magába feledkezve formálja a papíron lépcsőzetesen ereszkedő sorait. A néző persze jól tudja, hogy a 105. perc táján csupán a filmnek van vége, és nem a látszólag nyugvópontra jutott történetnek. S ez a tudás bőven elegendő ahhoz, hogy némi szorongással gondoljunk a még éppen csak a "nagykorúság" felé közeledő Antonra.
Figyelmébe ajánljuk
A bűn nyomora és a nyomor bűne Vadkeleten
2045: Ukrajna csatlakozik az EU-hoz, Európa nemzetközi nagyhatalommá válik
Képzeljük el, hogy 2045-ben Ukrajna elfoglalja helyét az addigra jelentősen átalakult Európa közösségében, és az Európai Unió teljes jogú tagja lesz. Szerzőnk innen visszatekintve meséli el, 2025-től hogy jutottunk idáig. Egy elvben lehetséges, és főleg Európa számára meglehetősen optimista forgatókönyv.
Óriási siker Szlovákiában a 90-es évek hírhedt maffiafőnökéról szóló film második része
Mikuláš Černák történetének első epizódja, a Miki után a folytatás is megtölti a mozikat: a Černák minden idők legsikeresebb filmje lett északi szomszédunknál.
A felcsúti gyerek lehetetlen küldetése
Kitalálta a Belügyminisztérium: lehet kötelező az is, ami önkéntes
A tanodák – ahová önként mennek a gyerekek – szeptembertől kötelesek megadott számú középiskolás fejlesztőfoglalkozását is végezni.
A számok csapdája - benyújtották a 2026-os költségvetési törvényt
Eddig is jó volt minden, de most már aztán végképp az lesz – hirdeti a 2026-os költségvetés tervezete. Családok, nyugdíjasok, harcba! De nem úgy, mert békét hirdetünk, amúgy kövér védelmi kiadással.
Robert F. Prevost személyében először választottak amerikai pápát
Mindent Gyurcsány sem bír ki
Nulladik fázis, avagy kimondani végre, hogy mi veszélyezteti a magyarok biztonságát
Hurrá, itt a gyár!
Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.
Profán papnők
Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügynökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.
