Film

Cinikus korban élünk, tudják ezt az óceánon túli cukorgyárban is, ahol már a kamaszkoroknak se a legszebb, hanem a leggyötrelmesebb nyaráról szokás mesélni. A félfüggetlen filmek terepén persze felemás a helyzet, az Utódok forgatókönyvíróinak celluloidkamasza is legfeszélyezettebb és legselymesebb emlékű szünidejét éli.

Új filmje, a Fehér Isten apropóján beszélgettünk a cannes-i győzővel az igazi függetlenségről, a magyar kritikai attitűdről, a kockázatkerülő befogadókról és a besorolhatatlan műről. A holnap megjelenő Narancsban pedig interjút olvashatnak a film kutyatrénerével és kritikát is közlünk a produkcióról.

Breaking news: Ernst Lubitsch halálát nem kurva, hanem színésznő okozta! Scott Eyman filmtörténésszel a nagy művész filmrendezői és nőzési szokásairól, Gary Cooper pizsamafelsőjéről és fallikus kardokról, Hitler haragjáról és a szexközpontú Budapestről is beszélgettünk.

Amikor Sztupa és Troché jöttek az esőben, szügyig ért a sár, s nem volt közvilágítás. Némelyik házból gyertya vagy petróleumlámpa fénye pislákolt, vagyis úgy tűnt, hogy házak azok a fekete foltok a fekete világban, s tán fények azok bennük, s nem holmi káprázat az egész. Hogy mégis beérhettek a faluba, arra a folyamatos sírásból lehetett legbiztosabban következtetni, ami egy ideje követte őket. Nem tudták, honnan jön, nem tudták, kitől.

Ha egy pillantást vetünk a Salvo szinopszisára, könnyen egy olcsó melodráma juthat az eszünkbe: a csendes bérgyilkos megkímél, majd megszeret egy vak lányt; a megváltó szerelem és a bűnös közeg, amely nem enged a szerelemnek. Ám itt csak a melodráma váza áll, teljesen hányoznak a felfokozott érzelmek.

Húszperces blokkokat adtam, folkdalokat játszottam... Mielőtt saját lakásra tettem volna szert, elég sok helyen húztam meg magam szerte Greenwich Village-ben... Fekhelyem egy dívány volt a nappaliban, az öntöttvas radiátorból párás meleg áradt... A Krónikák első kötetéből idéztünk - a másodikat még nem írta meg Bob Dylan, de így is remek olvasmány, minden megtudható belőle a folkzenészek lakhatási és fellépési körülményeiről a kora hatvanas évek New Yorkjában.

Ha eltekintünk a nyilvánvaló kvalitásbeli különbségektől, amelyek egy Nobel-díjra jogosító regény és egy sikeres bestseller között vannak; ha az életanyagra figyelünk, amelyet a két soakönyv a maga módján, de elementáris közlésvággyal át akar adni; s ha még inkább azt a végső konzekvenciát s a belőle eredő életfelfogást tekintjük, amelyre a művek végül jutnak, akkor bízvást állíthatjuk, hogy a Fuss, fiú! - a magyarul nem olvasható könyv, s a belőle készült film - a Sorstalanság ellentétele, így és ezért: voltaképpeni párdarabja.

Ez olyan férfidolog lehet, hogy aki igazán tökös, annak egyszer meg kell csinálnia a maga hetvenes évekbeli, New York-i gengszterfilmjét. Pezsdítően hathat a férfiegóra lezárni a Grand Central Stationt egy kis lövöldözésre, vagy keresni Brooklynban egy magasvasúti megállót és alatta keménykedni, de mindig jól jön egy olyan ablak is, melyből tisztán kivehető a Manhattan Bridge.

Szent Charbel a libanoni maronita rend szerzetese volt, a Kelet egyik legnagyobb misztikusa. Hogy mitől volt az, nem nagyon tudjuk meg a filmből, de ha a szentté avatást is kiérdemelte, a mozivászonra rakott életrajzi portré is kijár neki.

Pálfi György - Parti Nagy Lajos írásából készült - Taxidermiájának egyik epizódjában a versenyevés körül forog a történet. Az őrjöngő közönség előtt iszonyú tempóban kását kanalazó zabálóbajnok figurája tökéletes metaforaként jelenítette meg nemcsak a kelet-európai terheltség magát sportdiadalokban kompenzáló frusztrációját, de képet nyújtott a teljesítményimádat kultúrájáról is.

Amikor Sztupa és Troché lábukat lógázva és köpködve az állványon ültek, olyan, látszólag érdektelen dolgok is szóba kerültek, mint a cinkék píárja. Persze volt szó valóban fontos dolgokról is, de nem a fontos és kevésbé fontos témák váltakozása volt a lényeg, hanem az a tény, hogy az állvány tíz emelet magasságában volt, legalábbis az a része, ahol ők ücsörögtek.

A produktum a szokott kisemberes komédia és egy kertévés celebshow egyvelege. Az előbbi műfajban a lúzerről kiderül, hogy csak akarnia kell, és övé a siker, a dicsőség meg a nő, az utóbbiban meg másodosztályú hírességek produkálják magukat valami olyasmiben, amiből aligha tudnának megélni.

A kortárs animációs mesefilmek nemcsak formailag, dramaturgiailag és hivatkozási pontjaik megválogatásában léptek igen magas szintre, hanem olyan, eddig érintetlen területekre is betették a lábukat, mint az önreflexivitás vagy a hagyományosan nem cukinak tartott lények/embertípusok beemelése a pozitív, gyerekbarát hősök közé.