Azt talán már senki sem vitatja, hogy ki nyerte a második világháborút, és abban is nagy egyetértés mutatkozik, hogy mindebben egy Winston Churchill nevű britnek mekkora szerepe volt, de azért még így is vannak fehér foltok a történetben. Azt például a szűk történészszakmán kívül aligha tudta emberfia, hogy milyenek voltak Churchill reggelire felszolgált tükörtojásai. A legsötétebb óra tojás- és baconügyben is eligazít, de az angol reggeli összetevői mellett a nagy ember történelemformáló szerepét is megvilágítja. Utóbbi nem tartogat nagy meglepetéseket; igen, a frissen megválasztott miniszterelnöknek odahaza is akadtak nagy csörtéi, és csak kis híja volt, hogy nem kényszerült béketárgyalásra Hitlerrel, ám ez meg néhány büszke angolszalonna (plusz egy lelkes gépíró kisasszony) még nem elég egy mozifilmhez. Gary Oldman viszont nemcsak elég, hanem egyenesen sok is, de nagy emberhez nagy színész jár, nagy színészhez pedig minőségi műtoka. Gyanúnk szerint Oldman azt a tokát kapta meg, amit Anthony Hopkins viselt Hitchcock-alakításához, a hasonlóság mindenesetre meggyőző. Oldman Winstonja valamennyi olyan helyiségben megfordul, ahová a királyok is gyalog járnak, mert a political animal mellett a magánembert is mutatni kell – innen a tojás is. Oldman úgy vonul, mint sztárfellépő egy revüshow-ban, már csak a tánckar hiányzik mellőle. Ha dalra fakadna, azon sem csodálkoznánk – talán majd a Winston, a musical c. folytatásban. Reméljük azt Mel Brooks rendezi majd, aki már bizonyított (lásd Springtime for Hitler) a háborús musicalek terén.
A UIP–Duna Film bemutatója
*** és fél
