Film

A legsötétebb óra

  • - kg -
  • 2018. február 18.

Film

Azt talán már senki sem vitatja, hogy ki nyerte a második világháborút, és abban is nagy egyetértés mutatkozik, hogy mindebben egy Winston Churchill nevű britnek mekkora szerepe volt, de azért még így is vannak fehér foltok a történetben. Azt például a szűk történészszakmán kívül aligha tudta emberfia, hogy milyenek voltak Churchill reggelire felszolgált tükörtojásai. A legsötétebb óra tojás- és baconügyben is eligazít, de az angol reggeli összetevői mellett a nagy ember történelemformáló szerepét is megvilágítja. Utóbbi nem tartogat nagy meglepetéseket; igen, a frissen megválasztott miniszterelnöknek odahaza is akadtak nagy csörtéi, és csak kis híja volt, hogy nem kényszerült béketárgyalásra Hitlerrel, ám ez meg néhány büszke angolszalonna (plusz egy lelkes gépíró kisasszony) még nem elég egy mozifilmhez. Gary Oldman viszont nemcsak elég, hanem egyenesen sok is, de nagy emberhez nagy színész jár, nagy színészhez pedig minőségi műtoka. Gyanúnk szerint Oldman azt a tokát kapta meg, amit Anthony Hopkins viselt Hitchcock-alakításához, a hasonlóság mindenesetre meggyőző. Oldman Winstonja valamennyi olyan helyiségben megfordul, ahová a királyok is gyalog járnak, mert a political animal mellett a magánembert is mutatni kell – innen a tojás is. Oldman úgy vonul, mint sztárfellépő egy revüshow-ban, már csak a tánckar hiányzik mellőle. Ha dalra fakadna, azon sem csodálkoznánk – talán majd a Winston, a musical c. folytatásban. Reméljük azt Mel Brooks rendezi majd, aki már bizonyított (lásd Springtime for Hitler) a háborús musicalek terén.

A UIP–Duna Film bemutatója

 

*** és fél

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.