Film

A legsötétebb óra

  • - kg -
  • 2018. február 18.

Film

Azt talán már senki sem vitatja, hogy ki nyerte a második világháborút, és abban is nagy egyetértés mutatkozik, hogy mindebben egy Winston Churchill nevű britnek mekkora szerepe volt, de azért még így is vannak fehér foltok a történetben. Azt például a szűk történészszakmán kívül aligha tudta emberfia, hogy milyenek voltak Churchill reggelire felszolgált tükörtojásai. A legsötétebb óra tojás- és baconügyben is eligazít, de az angol reggeli összetevői mellett a nagy ember történelemformáló szerepét is megvilágítja. Utóbbi nem tartogat nagy meglepetéseket; igen, a frissen megválasztott miniszterelnöknek odahaza is akadtak nagy csörtéi, és csak kis híja volt, hogy nem kényszerült béketárgyalásra Hitlerrel, ám ez meg néhány büszke angolszalonna (plusz egy lelkes gépíró kisasszony) még nem elég egy mozifilmhez. Gary Oldman viszont nemcsak elég, hanem egyenesen sok is, de nagy emberhez nagy színész jár, nagy színészhez pedig minőségi műtoka. Gyanúnk szerint Oldman azt a tokát kapta meg, amit Anthony Hopkins viselt Hitchcock-alakításához, a hasonlóság mindenesetre meggyőző. Oldman Winstonja valamennyi olyan helyiségben megfordul, ahová a királyok is gyalog járnak, mert a political animal mellett a magánembert is mutatni kell – innen a tojás is. Oldman úgy vonul, mint sztárfellépő egy revüshow-ban, már csak a tánckar hiányzik mellőle. Ha dalra fakadna, azon sem csodálkoznánk – talán majd a Winston, a musical c. folytatásban. Reméljük azt Mel Brooks rendezi majd, aki már bizonyított (lásd Springtime for Hitler) a háborús musicalek terén.

A UIP–Duna Film bemutatója

 

*** és fél

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.