Magyar Narancs: A filmben édesapád elmeséli, hogyan vallatta a politikai rendőrség. Otthon nyíltan beszéltetek erről, illetve a politikáról általában? Természetes volt számodra, hogy te magad is ún. ellenzéki tevékenységet folytass?
Lina Ben Mhenni: Apámat még a házassága és a születésem előtt tartóztatták le és kínozták meg. De a cenzúra és a rendszeres lehallgatások ellenére az értelmiségiek egymás között gyakran folytattak heves politikai vitákat. Blogolni viszont véletlenül kezdtem el. Korábban papírra írtam a gondolataimat, aztán felfedeztem az internetet, és ott folytattam: fel akartam tárni az igazságot.
MN: Vállaltad a neved és az arcod.
LBM: Nekem eszembe se jutott, hogy ne így tegyek.
MN: A világ figyelme akkor fordult igazán feléd, amikor 2010 decemberében elindult a tüntetéssorozat, te az események sűrűjébe vetetted magad, a bejegyzéseid pedig fontos forrásaivá váltak a nemzetközi sajtónak. Melyiket tartod a legfontosabb posztodnak?
LBM: Amit 2011. január 9-én írtam Szidi Buzidból. Olyan civilek nevét és fotóit tettem közzé, akiket aznap gyilkolt meg a rendőrség. Ezután rengeteg ember és számos újságíró keresett meg, hogy információt kérjen a történtekről. A tüntetők elleni erőszak szemmel láthatóan sokkolta a közvéleményt, bár Ben Ali rendszere az előző hetekben sem éppen a megmozdulások békés támogatójaként lépett fel.
MN: A rendőrség nem érdeklődött?
LBM: Már korábban cenzúrázták a blogomat, de még a Facebook-profilomat és a Twitteremet is, egy proxyn keresztül tudtam csak kezelni őket. Nézd, voltak olyan blogger ismerőseim, akiket letartóztattak, engem is követtek és zaklattak, betörtek a lakásunkba. De magamon is azt éreztem, mint Tunézia népén: az elkeseredés túlnőtt a megtorlástól való félelmen. Már december végén forradalomról beszéltem, mert láttam: a hatósági erőszak nem állítja meg a tömeget, amelynek nem volt más vezetője, csak a mindent elsöprő harag. Nem mondom, hogy nem féltem közben, de végig optimista voltam.
MN: A Többé már nem félünk legkarakteresebb szereplői - te és Radhia Nasraoui ügyvéd - nők. Ez véletlen, vagy a nők valóban meghatározó szerepet vittek a forradalom alatt?
LBM: Igen, ott voltunk mindenhol, minden tüntetésen az első sorban.
MN: Ez magyarázza az Európában is példátlan női kvótát a választásokon?
LBM: Valóban, a civil társadalom nyomására a 2011. októberi első szabad választásokon minden párt kénytelen volt a választási listának legalább a felét női jelöltekkel feltölteni. De az alkotmányozó nemzetgyűlésbe jutott képviselők között a nők aránya már csak 24 százalék.
MN: Hogyan értékeled a jelenlegi helyzetet? Mik a céljaid most?
LBM: Az októberi választások előtt nyilvánvalóvá tettem, hogy bojkottálom a szavazást. Bojkottálom, mert a régi rendszer emberei nem tűntek el a közéletből, a rendőri erőszak visszatért az utcára, és a média továbbra sem szabad: a hatóságok újságírókat zaklatnak, az állami média pedig továbbra is nevetségesen manipulatív. A céljaim nem változtak: javítani a tunéziaiak szociális helyzetén, és kivívni a szólás szabadságát.
MN: Nemrég arról adtál hírt, hogy rákerültél egy iszlamista halállistára. Mennyire kell komolyan venni egy ilyen fenyegetést?
LBM: Hát nem is tudom. Ezek nagyon erőszakos emberek, akik elutasítják a párbeszédet. Tehát lehet, hogy valós a veszély, végül is támadtak már meg újságírókat.
A Többé már nem félünket február 26-án, vasárnap vetítik az Uránia moziban, 18.30-kor.
