Film

A rettegett potyautas

Alien – a rendezői változat

Film

Harmincöt év telt el azóta, hogy a nézőknek először kellett parázniuk korunk hőse, a tökéletes űrszörny miatt. Bár az eredeti, a tévécsatornák által is ronggyá sugárzott változattal sincs semmi baj, csak Ridley Scott rendezőnek volt néhány leforgatott, de fel nem használt jelenete; az első verziót meg nem találta elég feszesnek, ezért kivágott belőle vagy öt percet, négyet pedig hozzátett, így keletkezett a 2003-as, kissé még feszesebb rendezői verzió.

Voltaképpen semmi komoly nem történt, ahhoz viszont éppen elég, hogy az Alien (alias: A nyolcadik utas: a Halál) idén ismét moziba kerülhessen nálunk, és egy sötét teremben, profi hangrendszer mellett élvezhessük végig a filmet – ami forgalmazói ötletnek sem utolsó, elvégre estéről estére telt házat produkál.

Még azt sem mondhatnánk, hogy az utóbb bekerült futó epizódok túl sokat tennének hozzá a film érdeméhez. Akad itt elcsattanó pofon, no és (figyelmeztethetnénk holmi spoiler­veszélyre, de ne csináljunk úgy, mintha nem egy tizenegy éves változatról beszélnénk) megmutatják nekünk a szörny saját készítésű stelázsiját, ahol a legénység befogott tagjait rakta el befőtt, akarjuk mondani eleven tojás gyanánt. Látható, már Scott is megelőlegezte a Cameron-féle barbár, kommandósfilm-folytatás egyik kulcsjelenetét, ahol ezt végül elsüthették saját ötlet gyanánt. És talán a legérdekesebb: elhangzik a fekete humornak szánt megjegyzés a gyilkos szörnyről, aki éppen befogta első levadászott áldozatát: Kane gyermeke – elvégre az ő testéből robbant ki. Ha hinni lehet a sztoriknak, Ridley Scottnak voltak sokkal meghökkentőbb ötletei, melyek azonban nem valósultak meg – pedig ezek alapvetően megváltoztatták volna a film olvasatát.

A hírek szerint hosszasan győzködte a 20th Century Fox céget arról, hogy az amúgy is általa megfejelt sztori végén, a mentőkabinban a szörny ráadásként harapja is le egyetlen méltó ellenfele, Ripley fejét, majd az ő hangján hagyjon üzenetet – sajnos azonban a beszélő pöcsfej verziótól éppúgy megfosztattunk, amiként attól is, hogy Sigourney Weaver pucéran nyomja le az utolsó perceket.

De amit most a széles vásznon kapunk, az így is színtiszta vizuális élvezet, a képalkotás egyik mesterségbeli csúcsa, apróbb-nagyobb ötletek olyan halmaza, amit csak győzünk csodálni, majd a részletekben elveszni, újabb és újabb kis nüanszokat felfedezni. A kiterjedt
Alien-irodalom nyomán nagyon is jól tudható, hogyan mozgatták az űrhajókat, hozták létre a planetoid felszínét, tervezték meg az idegen űrhajót s benne a Prometheusban főszerephez jutó Space Jockey-t, rakták össze a nemrég elhunyt H. R. Giger által elképzelt szörnyet, mint finomítottak a küllemén, pontosabban a küllemein, hiszen tojástól az arcra cuppanó, szájba petézőn át a mellkasroppantó bébi Alienen keresztül a kész „nagyfiúig” a lény bejár néhány fejlődési fázist.

Az Alien-mozi ehhez képest is több helyen meglep: olyan apró motívumok is előtűnnek, melyek egyszerűen nem jönnek ki tévén nézve – legyen az bármily kiterjedt, fél falat elborító része háztartásunknak. Így lesz igazi élmény a hideg és meleg színekkel való játék, a fény és a sötétség, a megvilágított és a félhomályos terek kontrasztja – és az egész indusztriá­lis környezet, amely direkt arra teremtetett, hogy a tökéletes túlélő, a Lény elbújhasson rajta. S ha alaposan kinyitjuk a szemünket (ami e filmen nem mindig egyszerű), hideglelősen vesszük észre, hogy a szörny, akinek kontúrjai­ra nehezen jár rá a tekintetünk, már réges-rég ott hintázik a láncok között, mielőtt még le­ereszkedne az elveszett cirmost hajszoló Brett (Harry Dean Stanton) háta mögé. Az Alien-univerzumot már emlegettük két évvel ezelőtti cikkünkben az – amint azóta kiderült: első – Prometheus-film kapcsán (lásd: Landolnak már az idegen istenek, Magyar Narancs, 2012. június 14.) – nos, a prequel, az előzményfilm léte természetesen megadja a lehetőséget egy olyan értelmezésre is, hogy a ’79-es Alient is folytatásként nézzük, de sokkal valószínűbb, hogy még mindig erősebb a kortársakkal és a nemes elődökkel való összehasonlítás. Érdekes, hogy a film pontosan ott tűnik a legarchaikusabbnak, ahol a maga idejében korszerű próbált lenni, vagy legalábbis a maga korából extrapolálva ábrázolni a jelent – de azért meg kell hagyni, a hajó berendezései,
steampunk elektronikája és a vízözön előttinek tűnő fedélzeti komputere (a Halról mintázott Anya) a maga nemében szexi. Ahogy a lepattant, kissé roncsszerű űrhajó is sokat köszönhet olyan űrwesternelőképeknek, mint a Csillagok háborúja – amúgy meg a rozoga űrjármű ugyanolyan toposszá lett, mint a szőrös, borostás, koszos és szinte a vásznon/képernyőn át érezhetően izzadt-büdös revolverhős a Leone-westernek után. Utóbbi persze az Alienben is előkerül: talán soha ennyi, minden ízében remegő és minden pórusán át izzadó szereplőt nem látunk, mint e hét színésszel (és a szörnyben mozgó 2,18 magas nigériai diákkal, Bolaji Badejóval) felvett kamaradarabban. A filmes anekdota szerint szegény Sigourney a forgatás közben jött rá, hogy allergiás a macskaszőr és a hideg verejték szimulálására csepegtetett glicerin gyilkos elegyére.

A hangok, zajok, zörejek és zenék tökéletes felhasználása (például Jerry Goldsmith mesteri soundtrackje), miként az űrvilág más, hangsúlyos elemeinek megformálása, afféle tiszteletteljes biccentésként is felfoghatók az elődök, így a nagy Kubrick előtt – de ez a máig eleven rettegést szülő, alapvetően retrofuturista, klausztrofób és szinesztéziával terhes világ már a saját életműve (és egyben a biohorrorfilmek) azóta sem meghaladott csúcsát létrehozó Ridley Scott érdeme.

Forgalmazza a Pannonia Entertainment

Figyelmébe ajánljuk

Ellopták a hőgyészi kastély fölül a tetőt

Az egykor Ghaith Pharaonhoz tartozó kastély tetején jelenleg befolyik a víz, miután valakik lelopták a tetőről a rézborításokat. A kastély céges tulajdon, a kézbesítési megbízott elérhetetlen, az önkormányzat csak annyit tehet, hogy közpénzen fóliát tetet fel a további állagromlás megelőzésére, de ez nem feladatuk.