Film

A sokféleség ereje

Tarr Béla Freeszfe-kurzusának termése

Film

Jancsó Miklós születésének 100. évfordulóján, szeptember 27-én kezdődött a Freeszfe Egyesület Freeszemle című ötnapos fesztiválja, amely nem csak a rendező munkássága előtti tisztelgés volt, de a tavalyi egyetemfoglalók műveinek premierje is.

Az eseménysorozat utolsó napján levetítették azokat a filmeket, amelyek Tarr Béla alig két hónapos mesterkurzusa után születtek. „Mindenki azzal forgat, amit talál, bármi előkerülhet, amivel képet lehet rögzíteni” – jelentette ki a rendező (lásd: „Ez az ország nem marad így”, Magyar Narancs, 2021. augusztus 26.), így az sem véletlen, hogy a kurzusra nemcsak filmes hallgatók jelentkezhettek, hanem bárki a tavalyi egyetemfoglalók közül – színházi rendező, dramaturg, látványtervező szakosok. Tarr annyit kért hallgatóitól, hogy forgassanak le bármilyen filmet, ő pedig egyéni konzultációkkal segítette minden egyes produkció megszületését. Ilyenformán a legváltozatosabb filmek készültek.

Holczer Sára és Imre Ábris El filmjében például két férfi vacsorázik egy szűk helyen; lassan kerülnek elő a hozzávalók – kenyér, konzerv, kés –, lassan esznek, lassan sodornak dohányt, lassan cigarettáznak. Gyertya világít, elkészül a hullámpapír fészek, végül lefekszenek aludni. Nincsenek szavak, testbeszéd se nagyon, nincs is rá szükség. A teljes kiszolgáltatottság jelenik meg Becz Péter Utolsó vacsorájában is, de épp ellenkező „koreográfiával”. A színpadon vörös függöny előtt ülő „hajléktalan-apostolok” inkább az ételre-italra figyelnek, mint az igére, pontosabban egyik társuk harsány, zavaros szónoklatára. Ugyancsak ezt a kiszolgáltatott­ság­érzést próbálja tragikomikus formában bemutatni Török Marcell az Északi partban; idős ember próbál rásózni egy randa gobelin aktképet egy söröző idegenre az aluljáróban. Az elzavarja a folyton visszatérő öreget, aki végül feladja, és elindul felfelé a lépcsőn. Az idegent Kormos Mihály, az öreget Járai Alfréd alakítja – mindketten Tarr Béla filmjeiből ismerősek. Hegedűs D. Géza ritkán látható annyira ellenszenvesnek, mint Márton Dorottya Kötelék című filmjében, amely egy agresszív párkapcsolatot mutat be, Bagossy Juli az Öcsiben egy különös testvérpárt, míg Szauer Lilla a Be Water My Friend egy furcsa dialógust mutat be, amelyet valami kőkorszaki videókamerával rögzített.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.