Film

A világ összes pénze

  • 2018. március 1.

Film

Nincs annál kéjesebb, mint ha valamiért nem kell fizetni. J. P. Getty olajmilliárdos a saját unokájáért sem volt hajlandó fizetni. Vagyis nem annyit, nem akkor és nem úgy, ahogyan azt az emberrablók szerették volna. Végül az eredeti követelés alig hatodrészéért vásárolta meg, roppant kelletlenül, az addigra már megcsonkított kamasz fiú szabadságát. Aki sosem tudta feldolgozni a vele történteket, emberi roncsként, drogtól lebénultan fejezte be életét.

Naivul gondolhatnánk, hogy az esetről szóló film (és az alapjául szolgáló áléletrajzi regény) azért kezeli oly szabadon a valóságos tényeket, farag szívtelen szörnyeteget a nagyapából, kiszolgáltatott, ám méltóságát a szegénységben is megőrizni képes anyatigrist a fiú mamájából, továbbá öntudatra ébredő, s megbízójával, az embertelen zsugorival bátran szembeforduló ügynököt az ügyet kezelő alkalmazottból, mert valami fontosabbat szeretne kidomborítani a történetből, mint ami első ránézésre is látszik. De hiába. Ridley Scott ezúttal egy túlrészletezett, mégis felületes, a valós drámai anyag helyett klisékből építkező akciófilmet rakott össze, amelyből legfeljebb annyi derül ki, hogy a család igen fontos dolog, az anyai szeretet pótolhatatlan, továbbá a pénz nem boldogít.

Mivel pedig a fösvény nábob figurája is kínosan egysíkú, amit nagy igyekezettel, de különösebb truváj nélkül lehet csak eljátszani, a molesztálási botránya miatt kiközösített Kevin Spacey helyett beugró Christopher Plummer Oscar-jelölése inkább a #MeToo kampány melletti kiállásnak tulajdonítható.

Forgalmazza a Freeman Film

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.