Grunwalsky Ferenc filmrendezõ, operatõr
MaNcs: Van, aki azzal vádolja, hogy túlságosan naturalista és brutális módon mutatja be a mai magyar valóságot.
Grunwalsky Ferenc: Nagyon bírtam a filmemrõl megjelent kritikák közül azt, amelyik egy napilapban volt olvasható - nem mondom meg a lap nevét, mert ez itt nem a reklám helye -, az volt a címe, hogy A magyar hányás. Ebben a cikkben kisszínesként sikerült rövid és frappáns összefoglalását adni a Visszatérés címû filmemnek. Körülbelül így: Bogár, a családszeretõ tolvaj, aki húgaira hagyja a rabolt ékszereket, tíz évvel késõbb visszatér, és nehezményezi, hogy legidõsebb lánytestvére - zárójelben Csere Ágnes - alkoholista lett. A cikk szerint a falu bikája sem cicizik (ez különösen tetszett, hisz a színész ebben a szerepben Szarvas József, ugye, a falu szarvasbikája), szóval amikor a nõ nem mondja el, hol vannak az ékszerek, a haverjaival együtt mindkét lábát kitöri. Erre inni kell - folytatja a szerzõ a film leírását -, a nõ több ízben premier plánban okádik, egyébként nyakalja a szeszt. Bele is hal. Bogár erre kinyomja a férje szemét.Na most az az igazság, hogy ez nekem kifejezetten tetszett, még ha elmarasztalónak szánták is. Én, ha egy ilyet olvasnék, biztos, hogy megnézném azt a filmet.
MaNcs: Ilyen alapon a Romeo és Júlia is leírható bûnügyi történetként.
GF: Igen, mint ahogyan az újságokban megjelenõ bûnügyi tudósítások is kizárólag a hogyanról szólnak, sohasem a miértrõl. A mai magyar igaz történetek persze abszurdak és hihetetlenek. "Anyósát mérgében leforrázta a húsvéti pörkölt levével..." stb. De hát ilyenek a magyar drámák. Ezért aztán érthetõ, hogy a napilap munkatársát ez fogta meg.
MaNcs: Meg a "magyar hányás".
GF: Pontosan ez a probléma, hogy a hányás önmagában elviselhetõ, a magyar is, de együtt a kettõ már nem. A japán hányás például, amikor rizspálcával szúrják ki a fõhõs szemét, vagy az amerikai hányás, ahol a Mercedesben öt embert lõnek agyon premier plánban, úgy, hogy közben fröcsköl a vér, repülnek az agyvelõk stb., az belefér, csak a magyar brutalitással nem tudunk mit kezdeni. (Egyébként az imént mûvészfilmekrõl beszéltem, egyáltalán nem akciófilmekrõl.)
MaNcs: De vajon miért annyival irritálóbb a magyar brutalitás?
GF: Hát ez a nagy kérdés. Hiszen mindeközben jól tudja mindenki, hogy létezõ dologról beszélünk. De nem merünk, nem bírunk vagy egyszerûen nem akarunk szembenézni azzal a ténnyel, hogy mindez része a mai magyar valóságnak.
MaNcs: Amikor a film véglegesre vágott és kevert változatára beültem a filmszemlén, körülbelül 20 perc után ki kellett mennem a moziból, pedig akkor már másodjára néztem meg. Fizikai rosszullét fogott el.
GF: Ez egy belsõ védekezése az embernek az úgynevezett "magyar hányással" szemben. Nagyon nehéz elfogadni ezt a meleg helyzetet. Pedig meggyõzõdésem, hogy ez a film a mostanában látható angol, japán vagy éppenséggel amerikai, mondjuk Tarantino-filmekhez képest leányregény.
MaNcs: Lehet-e egyáltalán fokozatokról beszélni? Ha filmben kinyomnak egy szempárt, és élve temetnek el valakit, egy másiknak kitörik a lábát, szóval ezt még követhetik fokozatok?
GF: Igen, léteznek fokozatok, amelyek a kultúrák közötti különbségbõl adódnak. Az ölés módja is a kultúra része.
MaNcs: Ez elég bizarr.
GF: Hiába bizarr, benne van a Bibliában. A Ne ölj! címû parancsolat épp erre utal. Egyébként nem tudom, hallotta-e, hogy amikor azok az Ifor-katonák, akik végigharcolva az Öböl-háborút, jó néhány szörnyûséggel a hátuk mögött, elmentek Boszniába, most meg Kosovóba, rosszul lettek az ott tapasztalt gyilkosságok módjától.
MaNcs: Mi volt a különbség?
GF: Az a brutalitás, amit egyébként a kultúrájáról híres Európában kellett megtapasztalniuk. A Dr. Jekyll és Mr. Hyde írója szerint a fájdalom a meglepetéssel kezdõdik. Auschwitzban az amerikaiakat nem egyszerûen a tény döbbentette meg, mert azzal körülbelül tisztában voltak, hogy milyen méretû tömeggyilkosságokról van szó, hanem az, ahogyan csinálták. Általában mindannyian a hogyantól menekülünk. A magyar gyilkosságok egyik általános jellemzõje a hidegvérûség és a találékonyság. Egy kis szobában olyan elképesztõ eszközöket találnak arra, hogy megsemmisítsék az áldozatukat, hogy egy filmrendezõ évekig gondolkodhat, mire ilyen megoldások az eszébe jutnak. A másik, ami megdöbbentõ, hogy az egyébként primitívnek látszó ember, amikor gyilkol, szinte mûalkotásként hajtja végre a cselekedetet. Ezeknek az eseteknek hosszan tartó rituáléjuk van. Mint ahogyan egy kosovói kivégzés sem egyszerû gyilkosság, hanem koreográfiája van, ahogy elõször megcsonkítják, levágják a különbözõ szerveit a kivégzendõnek, majd a szájába teszik, és csak aztán lövik agyon. Ez az a rituálé, amivel senki sem tud mit kezdeni. A moziban is azért elviselhetetlen az emlegetett magyar hányás, merthogy a magyar kultúrában nincsen helye annak a brutalitásnak, amellyel pedig egyre gyakrabban találkozik az ember, de nem meri elhinni, hogy igaz. Ilyenkor pedig mégiscsak kénytelen valamiképpen szembesülni vele.
MaNcs: Ez a film valamiféle végpontról szól. Arról, amikor az emberek már nem találnak más megoldást, amikor az elintézhetetlen dolgok elintézési módja minden képzeletet felülmúl.
GF: Magyarországon ma úgy fogalmaznak, hogy "romlik a közbiztonság". Ez a megfogalmazás a legjobb pszichológiai példa arra, hogy hogyan kell elfedni a valóságot, hogyan lehet elrejteni a dolgok igazi színét és szagát. A filmem két dologról szól: az egyik, hogy mi van a "romló közbiztonság" eufémizmusa mögött, a másik pedig az, hogy azok, akikrõl szólok, nem különböznek tõlünk. Az a szinte már közhelynek számító tény, hogy a rendszerváltás Magyarországon társadalmilag békésen mehetett végbe, szerintem részben azzal magyarázható és annak köszönhetõ, hogy az emberek bizonyos dolgokat egymás között intéztek és intéznek el. Ezek az elintézések természetesen nem a Btk. törvényei szerint történnek, hanem a családokon, az ismerõs körökön, a szakmákon belül.
MaNcs: Ezzel egyúttal az is megfogalmazódik, hogy hol a tûréshatár. Honnan kezdve fordulnak a számonkérések tettlegességbe.
GF: Igen. Létezik egy kimondatlan határ, amely azonban egyre szûkebb intervallumon belül tûnik elõ. Nem beszélve a durvaság határáról, amely viszont nagyon tágul. A társadalom ugyanakkor nagyon sok mindenre álszent módon reagál. Nem hajlandó elfogadni, hogy gyakorlatilag alig van ebben az országban olyan ember, aki így vagy úgy ne lenne sáros, ha a Btk. betûjét vesszük alapul. Ez a tény a lezajlott átalakulás velejárója. Mindenki a saját sorsát kell hogy a kezébe vegye, mert nem segít senki más. A mázli az, hogy nálunk ezek a le- és elszámolások nem tömegesek, mint Kosovóban, nem nemzetiségek mennek egymásnak, mint a Balkánon, nem alakulnak ki nagy konfliktusok, de egy bizonyos helyi szinten - érthetjük ezen akár a családot is - ellentétek feszülnek, amelyeket így vagy úgy, de muszáj feloldani. Ezért aztán mindenkinek keményebb az élete. Meg kell tanulnunk saját magunkat megvédeni. Mert erre korábban nem volt se lehetõségünk, se képességünk.
MaNcs: Akkor végül is a filmjeiben a bûnözõk ezért vannak felmentve, mert nem is igazán bûnözõk?
GF: Egyszer megkérdezték tõlem, hogy miért nem a felsõ tízezer bûnözõirõl csinálom a filmjeimet. A válaszom elõször is az, hogy én nem bûnözõkrõl készítek filmet. Másodszor pedig nem élek a felsõ tízezer között, ezért aztán nem is tudnék róluk filmet forgatni. Olyan emberek között élek, akiknek minden eszközt igénybe kell venniük ahhoz, hogy a gyerekeiknek meglegyen a mindennapi betevõ falatjuk. Õk az úgynevezett mindennapi, egyszerû emberek, akiknek számára olykor a legalapvetõbb létfenntartás is szinte megoldhatatlan feladat.
MaNcs: Fõszereplõje, Bogár, aki eredetileg bûnözõként szerezte a pénzt a családjának, ebben a filmben visszatér, és az etika nevében kéri számon a dolgokat. A nézõ pedig egyértelmûen õmellé áll, neki "drukkol".
GF: Igen, mert ebben a filmben és ebben a közösségben õ képviseli a morált. Õ, mint egy mennybõl jött angyal, valahonnan a vízbõl, azért jön elõ tíz év után, hogy megtudja, hogyan sáfárkodtak azokkal a javakkal, amelyeket õ annak idején a családjának szinte az élete árán szerzett meg. Hogy mi történt az alatt az idõ alatt, amíg õ nem volt jelen. "Mit csináltatok ti itt?" - kérdezi, és azt látja, hogy mindenki rosszul gazdálkodott a pénzzel, az életével, a rábízott értékekkel. A családja iránti gyengédsége és áldozatkészsége teszi õt rokonszenvessé. Én egy olyan embert, aki a saját erkölcsei szerint - mint Rózsa Sándor vagy egy új Robin Hood -, önzés nélkül, csak azért teszi, amit tesz, hogy azzal a családja megélhetését próbálja meg biztosítani, és ebben következetesen megállja a helyét, én az ilyen embert, még ha nem is érzem közel magamhoz, de többre tartom, mint a sunyi rókákat, akik hazudnak és csalnak. Õ küzdeni akar, amíg csak lehet, azokért, akik olyan fontosak neki. És ebben a küzdelemben nincs egy szemernyi sunyiság, itt paradox módon a becsületesség dominál.
MaNcs: Kiszélesíthetõ ez a történet, és levonható következtetés az eltelt tíz év magyar állapotaira? Mármint hogy e tíz év alatt az emberek rosszul bántak a rájuk bízott javakkal?
GF: Nem. Én épp abban hiszek, és azt próbáltam sugallni, hogy a dolgok a helyükre kerülnek. A számonkérések megtörténnek, és mindenki megkapja azt, amit érdemel. Én ebben a gyermeteg hitben élek. Rákosit -ez ismert történet - végül beadták a ruhatárba. Amikor egy aktatáskában hozták haza a hamvait - mivel zárva volt a célállomás -,reggelig a ruhatárban maradt. Ott a helye. Nem hiszek az erkölcsi példabeszédekben, de azt hiszem, hogy valahol valamikor mindenkin számon kérik, hogy mit tett. Vagy a történelem, vagy a gyerekei, vagy valaki más, de mindig akad olyan, aki megkérdezi, hogy ez vagy az hogy is volt. A világ igazán megváltozott, nem lehet már másokra kenni, ha mi valamit elrontunk. Amit ma csinálunk, az végérvényesen úgy is marad. Ma már mindenki részese annak, ami történik. Ha ma elveszítjük az aradi csatát, nem lehet abban reménykedni, hogy a Pilvaxban majd megbeszéljük, mit hogyan nem kellett volna. A csata elveszett, és kész. A súly mindenkinek a vállán ott van. Arról persze, hogy a politika mennyire engedi a kisembernek a saját sorsát irányítani, ez a film nem szól.
Váradi Júlia
