Magyar Narancs: Honnan az ötlet, hogy céhbe tömörüljetek?
Dér Tamás: A produkciós iroda, ahol dolgozom, amerikai írókat kezdett foglalkoztatni, ami azzal szembesített, hogy náluk minden szigorúan szabályozott - tudja a megrendelő és tudja az író is, hogy ki mire számíthat, nincsenek kérdések sem a kreditek, sem a kifizetések körül. Magyarországon csak törekvések vannak erre, a szakma nagyon szanaszét működik. Az elmúlt negyvenöt évben, mialatt nem piaci alapon készültek a magyar filmek, háttérbe szorították a forgatókönyvírókat. Pedig egy film alapja a jó forgatókönyv. Persze lehet filmet csinálni úgy is, ha nem jó a forgatókönyv vagy nincs forgatókönyv, de ha egy film meg akarja találni az utat a közönséghez, ahhoz jó forgatókönyvre van szükség.
MN: Sokan pont ennek a hiányában látják a nézők érdektelenségét a magyar filmek iránt.
Krigler Gábor: Egész Európára jellemző az "auteur" hozzáállás, az, hogy egyetlen alkotója van a filmnek, az pedig a rendező. Ez azonban változik, és Magyarországnak is lassan csatlakoznia kellene a trendhez, ha versenyképes akar maradni. Nyilván Pálfi György, Fliegauf Benedek vagy Török Ferenc filmjeire van fesztiváligény, de a közönségfilmjeinkkel sem ártana felnőni a nemzetközi színvonalhoz. A magyar rendezők mindig is teljhatalmú alkotókként tekintettek magukra - próbáltunk már mi is együtt dolgozni magyar rendezővel, mit mondjak, érdekes élmény volt. Elképesztő, hogy mennyire nem egy srófra járt az agyunk. Csak formákban, képekben, vizuális ötletekben tudott gondolkodni, az alapvető sztoriépítkezésről vagy a figurákról fogalma sem volt. Lényegében elbeszéltünk egymás mellett, a széllel szemben pisilés klasszikus eseteként éltük meg a dolgot, úgyhogy fel is adtuk végül.
MN: Sztori nélkül ritkán van film, mégis, mintha Magyarországon a forgatókönyvíró valahol a filmes hierarchia alján foglalna helyet.
DT: Pontosan ez az egyik oka annak, hogy létrejött az egyesületünk. A forgatókönyvíró sem a tárgyalások során, az előkészületi szakaszban nincs jelen, sem pedig a bemutatót követő sajtótájékoztatókon, amikor osztozni kellene a sikerben, pedig ugyanolyan alkotója a filmnek. Ha megnézzük egy amerikai vagy egy német film stáblistáját, láthatjuk, hogy kredit szempontjából a forgatókönyvíró közvetlenül a rendező után szerepel a stáblistán, megelőzi a producert és az operatőrt. Magyarországon azonban a forgatókönyvíró mintha nem is létezne. Kemény menet az író ügynökének, hogy a fő táblák valamelyike azé az íróé legyen, aki a legtöbbet dolgozott a könyvön, lehetőség szerint egyedüliként.
KG: Amikor egyébként a magyar helyzetről beszélünk, a kontinentális Európa helyzetét is érintjük. Tavaly volt az európai forgatókönyvírók első konferenciája Thessalonikiben - a háromnapos találkozó lényegében csak arról szólt, hogy hogyan vívhatnánk ki magunknak nagyobb elismerést.
MN: Anyagilag sem vagytok megbecsülve?
DT: Rettentően alulértékelt a szakma. Egy producer számára az első befektetés a forgatókönyv - mivel a forgatókönyvírás itthon nincs előfinanszírozva, a producernek a saját pénzét kell beruháznia. Miután a saját pénzét kockáztatja, azt mondja, adok neked kétszázezret, írd meg a könyvet, és majd kapsz pénzt, ha az MMKA megítéli a filmnek a támogatást. Első körben azt kéne felfogni - és vannak már producerek, akik ezt megértették -, hogy ez így nem működik. Kétszázezer forint nem kockázati tényező egy olyan producernek, aki évente legyárt két filmet. Be kellene vállalni már az elején egy komolyabb összeget, hiszen a filmgyártás azzal kezdődik, hogy van egy sztorim, amit folyamatosan fejlesztgetek. Ez egy komoly alkotói munka, amibe már a kezdetektől beszállhat a producer és a rendező is. Ha nincs anyagi kockázat, az írónak sincs motivációja - manapság három-négy hónapot is dolgozik egy forgatókönyvíró ezért a kettőszázezer forintért, ami azt jelenti, hogy lényegében kitapossák a belét. És ilyenkor még mindig a sztori első változatáról beszélünk - amíg eljutunk a forgatásig, lesz még belőle nyolcvankettő. Ez nem éppen alkotóbarát hozzáállás. Egy szakma akkor válik professzionálissá, ha rendesen megfizetik.
MN: Az elitista szemlélet áldozatai volnátok? Nem lehet, hogy a szakma attól tart, ha nő a befolyásotok és az anyagi megbecsülés, a magyar film eltolódik egy sematikusabb irányba, uram bocsá', a műfajiság felé?
KG: Valószínűleg erről van szó. Sőt, biztos vagyok benne.
DT: Úgy látom én is, hogy a szakma attól tart, amerikanizálódik a magyar film. De attól, hogy egy szakma profivá válik és profitot akar termelni, a művészfilm még ugyanúgy megmarad.
MN: Praktikusan hogyan képzelitek el a működéseteket?
DT: Szeretnénk, ha a producerek úgy viszonyulnának hozzánk, mint egy kincsesbányához - a terveink között szerepel egy website, ahol a szinopszisok között böngészni lehet, de fordítva is működhet a dolog: ha van rá igény, a produceri ötleteket is szívesen kidolgozzuk. A lényeg, hogy legyen végre egy standard - a producernek és nekünk is könnyebbség, ha tudjuk, hogy egy-egy munkafázis mennyibe kerül.
MN: Egy évben nagyjából harminc játékfilm születik. Nem túl sok az eszkimó ennyi fókához?
KG: Egy egészségesen működő szakmában száz forgatókönyvből születik egy film. Ehhez sok forgatókönyvíró kell, akik közül kiválasztódnak azok, akik megmaradnak a piacon. Németországban létezik egy Script House nevű cég, ők kezdték el Európában a hollywoodi modellt követni, aminek a száz-tíz-egy arány a lényege. Ez azt jelenti, hogy megvesznek száz kifejlesztendő ötletet, ebből kiválasztanak tízet, amiket továbbfejlesztenek, természetesen ezeket is kifizetik, és ebből a tízből születik meg az az egy film.
DT: Izgalmas dolog egyébként a szelektivitás kérdése. Magyarországon behatárolt a filmpiac - tízmilliós ország vagyunk, ha egy filmet megnéznek 300 ezren, hatalmas sikernek számít. Egy átlagos film költségvetése nagyjából 200 millió forint, esély nincsen arra, hogy állami támogatás nélkül megvalósulhasson. Ahhoz pedig legalább egymillió néző kellene, hogy a jegybevételekből kifizetődő legyen egy film.
MN: Az utóbbi évek nagy mozisikereit többségükben olyan rendezők, forgatókönyvírók jegyezték, akik külföldön tanultak. Gond volna a magyar képzéssel?
KG: Nem a forgatókönyvírás oktatásával van az alapvető probléma, bár, azt kell mondjam, azzal is. A történetmesélés oktatásának hiánya a gond. A fogalmazást csak általános iskolában tanítják, és ott is a "mi történt veled a nyáron" színvonalon. Szép lassan elfogytak a nagy történetmesélőink, pedig volt valamikor egy Jókaink, egy Mikszáthunk, egy Móra Ferencünk. Ha megnézed a mai magyar prózát, akkor csak ponyva és magas irodalom létezik - az utóbbi azonban nem történeteket mesél, hanem érzéseket, gondolatokat örökít meg, formanyelvet újít. Fel kellene újra fedeznünk a történetmesélést, azt, hogy miként kell egy sztorit úgy elmondani, hogy érdekes legyen. A jó forgatókönyv alapja mindig a történet. Amikor azt kérdezik tőlem, mitől működnek a hollywoodi filmek, nagyon leegyszerűsítve azt tudom mondani: attól, hogy az érzelmekre hatnak, miközben a karakterépítést, a történetvezetést is racionálisan végiggondolják. Ezzel szemben az európai filmek a racionalitásra akarnak hatni, okosnak próbálnak látszani, és nem bírják érzelmileg megérinteni a nézőt. A legnagyobb félreértés azonban az, amikor "hollywoodi sémáról" beszélnek. A hollywoodi séma tulajdonképpen a görög séma - Syd Field Screenplay című könyve, mely a modern filmes történetmesélési teóriát elsőként megfogalmazó praktikus kalauz, lényegében Arisztotelész Poeticája, filmes környezetre adaptálva.
MN: Az alapító tagság kikből verbuválódott?
DT: A hír gyorsan terjedt - az, hogy valaki a tizenegy alapító tag között van, csak annyit jelent, hogy ott volt az első üléseinken. Az egyesületet azokkal hoztuk létre, akik beleillettek a koncepciónkba, egyetértettek az eszmeiségünkkel, és azokkal a problémákkal küzdenek, amikről beszéltünk.
MN: Többségük a harmincas éveiben jár. A legitimitáshoz azonban hozzátartozna, hogy több generációt tudjatok a soraitokban.
DT: Szeretnénk, ha a tagságunk folyamatosan bővülne, szándékunkban áll más generációkból származó forgatókönyvírókkal is felvenni a kapcsolatot. Tárt karokkal várunk mindenkit, aki hozzá tud és akar tenni ehhez a szakmához. Nem szeretnénk, ha széthúzás lenne köztünk, a célunk az, hogy megkezdődjön a párbeszéd, mert csak akkor lehetünk erősek, ha végre összefogunk.
