Magyar Narancs: Az első kötete hajléktalanokról szól. Az olvasó érzi: aki ezt írta, tapasztalatból beszél.Született 1966-ban Belfastban. Az érettségi után Cambridge-ben tanult. Első, 1989-ben megjelent regénye (Ripley Boogle) több rangos díjat nyert.
Robert McLiam Wilson: Helyesen érzi. Összebalhéztam a családdal egy lány miatt. Protestáns volt, mi katolikusok, és anyám nem bírta, ha az öt fia közül bármelyik is letért a helyes útról. Úgyhogy kirúgtak. De tizenhét éves voltam, és úgy emlékszem az egészre, mint életem legboldogabb és legkalandosabb korszakára. Arról nem is beszélve, mennyit használ az ilyesmi egy írónak. Amilyen pontosan ismeri az átlagember az ágyát, olyan pontosan ismeri a hajléktalan az utcát. Azután rögtön a Cambridge-i Egyetemre mentem - belátom, nem ez a legjellemzőbb hajléktalankarrier.
MN: És azóta, hogy befejezte, tanít.
RMW: Dehogy. Rengeteg különböző állásom volt. Mindegyik egy-egy tanulmányút. Például eladó voltam egy londoni áruház skótszoknya-osztályán. Azért tettek oda, mert ír vagyok. Az angolok nem egészen tudják, mi a különbség. Persze igazuk volt, mert kizárólag amerikai vásárlóim voltak, azoknak meg aztán végleg tökmindegy. De a legjobban a Kereskedelmi Banknál szerettem dolgozni. Felvettek biztonsági őrnek, adtak egy egyenruhát, én meg egész nap tizenkilencedik századi regényeket olvastam. Három hónap múlva kirúgtak azzal, hogy nem biztonsági, hanem kockázati tényező vagyok. Csak azután jött a tanítás, az Ulsteri Egyetemen. Irodalom meg alkotó írás. Szerintem tanárnak születtem. Nagyon élvezem. Ami az írást illeti, úgy tapasztalom, hogy nagy általánosságban a nők jobbak a férfiaknál, a leszbikusok jobbak a heteroszexuális nőknél, de a legjobbak az amerikaiak, a fene egye meg.
MN: Ön belfasti és katolikus, akárcsak a regénye egyik hőse. Nyilván önnek is vannak protestáns barátai, akárcsak neki.
RMW: A feleségem protestáns, már hogy ne lennének protestáns barátaim?
MN: Tehát van egy kisebb-nagyobb értelmiségi csoport Észak-Írországban, amely túlteszi magát az országot megosztó ellentéteken. Nemcsak a hangzatos jelszavak szintjén, hanem a mindennapi életben is.
RMW: Kit érdekelnek az értelmiségiek? A lakosság hetven százaléka túlteszi magát a megosztottságon. Csak egy kisebbség prédikálja az elmebeteg gyűlölködést. Épp ez a lehangoló tanulság az északír leckéből. Hogy egy maroknyi fröcsögő, acsargó idióta is elég ahhoz, hogy tönkretegye a békés többség reputációját. Senki, ismétlem, senki, akit ismerek, nem hisz a vallási megosztottságban, és épp elég különböző embert ismerek. Miért, maguk még mindig utálják a törököket vagy az osztrákokat?
MN: Dehogy. Most nem ők vannak soron. De ami az ulsteri békétlenséget illeti: elég jól megtámogatja az ír etnobizniszt is, nem?
RMW: De mennyire. Nagy üzlet. Virágzik. Ha mi egyszer nekiduráljuk magunkat, világszerte mindenki megvesz és bevesz mindent, ami ír - a szó összes lehetséges értelmében. Megpróbálhatnák maguk is. Persze mi hatalmas előnyben vagyunk. Ha tanácsolhatok valamit, kezdetnek azt kéne elintézni, hogy legyen vagy hatvanmillió amerikai magyar az óceán túlpartján.
MN: Térjünk vissza az irodalomra. Az ír irodalom angol nyelvű, mégis átüt a műveken valami megfoghatatlan íz. Van valami érzékelhető különbség az Észak-Írországban, illetve az Ír Köztársaságban született irodalom közt?
RMW: Naná. Mi sokkal jobbak vagyunk, őket sokkal jobban fizetik.
MN: Nem szabadul. Ha elolvassa egy eleddig ismeretlen író művét, aki nem hangsúlyozza hovatartozását, meg tudja-e állapítani, hogy ír vagy sem? Van-e valami megkülönböztető elem a nyelvhasználatban, a stílusban, a gondolkodásmódban?
RMW: Ami engem illet: minden számomra fontos íróban ott van az írség. Nekem Tolsztoj épp elég ír, Bohumil Hrabal talpig belfasti, Salman Rushdie olyan, mintha a szomszéd utcában született volna. A jó irodalomnak nincs nemzetisége.
MN: Jól hangzik, de nem elég meggyőző. Nyilván ön is kötődik a gazdag ír hagyományhoz.
RMW: Csak egyvalakihez. James Joyce-hoz. És büszke vagyok arra, hogy kis ország létünkre mi adtuk a világnak minden idők második legjobb regényíróját.
MN: Feladta a labdát. Tehát: ki az első?
RMW: Ki lehetne? Készítettem egy nagyjábóli tervet arról, hogy életem során hányszor fogom újraolvasni Tolsztojt. Mert őt olvasni kell, amíg csak él az ember. Csak így lehet befogadni a varázs és a nagyszerűség ilyen hihetetlenül összetett halmazát. Azt szeretem benne a legjobban, hogy tulajdonképpen vonakodik a regényírástól. Gyakran el akar rugaszkodni a regényformától és valami magasabb rendű, nemesebb formában szeretné kifejezni magát. De beszippantotta a regény, így azután kínjában ő lett a valaha élt legnagyobb elbeszélő. Sem ilyen gáttalan áradással, sem ilyen páratlan éleslátással nem találkoztam soha, semmikor.
MN: Az Euréka nagyon sikeres. Hány nyelvre fordították?
RMW: Normális körülmények közt odamennék a könyvespolchoz és megszámolnám. De költözöm, és a könyveim be vannak dobozolva. Szóval csak úgy emlékezetből: francia, német, olasz, spanyol, katalán, görög, svéd, holland, dán, norvég, finn, török, albán, japán, magyar, lengyel, amerikai. Nem viccelek, amerikaira fordítani kell. Van még, csak nem jut eszembe, nagyon korán van. De miért nincs meg portugálul?! És ami a leggyászosabb: oroszul?!
MN: Ez a diadalmenet nem az imént kritizált etnobiznisz része? Mennyire játszik közre az elképesztő sikerben az, hogy ön ír?
RMW: Az igazat megvallva, azokban az országokban, ahol jól megy a könyv, a kezdeti sajtóérdeklődés a nemzetiségemnek szólt. De mit tegyünk? Belfastnak sokkal nagyobb a híre, mint amennyit valójában megérdemel. Hiszen csak egy lerobbant vidéki iparvároska, semmi több. Korábban néhány futballsztárról volt nevezetes, meg arról, hogy itt építették a Titanicot. A többi érdekességről nem tud senki, pedig van itt néhány meglepő poén. Például tudta, hogy Izrael első államelnöke, Chaim Weiszman Belfastban született? A háborús eseményeket leszámítva, az itteniek nagyon érzelmesek, ha Írország meg az írek kerülnek szóba. Barátságos emberek hírében állunk. És azok is vagyunk - a külföldiekhez. Engem viszont egy csomó helyen csalódással fogadnak, mondván, hogy nem vagyok eléggé ír. De őszinte leszek: ha nem volnék ír, akkor a sajtó érdeklődése kizárólag átlagon felüli méretű farkamra koncentrálódna.
Békés Pál
