Az amerikai Neurosis vitán felül ma is az egyik legfontosabb rockzenekar. A hardcore színtérről indult ötös a korai idők dühös kirohanásai után olyan apokaliptikus, experimentális hangzásvilágot alakított ki magának, amelybe gond nélkül beleférnek a vad törzsi ütemek, a keserű hegedűszó, a recsegő gitárok és a bevérzett szemű üvöltések. A Neurosis tagjai tevékeny művészek: saját kiadót üzemeltetnek, és egyszerre több, egymással kisebb-nagyobb átfedésekkel működő projekten is dolgoznak. Steve Von Till, a zenekar egyik énekes-gitárosa a tizenegy évvel ezelőtti, legendás emlékű Almássy téri Neurosis-mészárlás után múlt pénteken újból megfordult Budapesten (az A38 hajó színpadán), ezúttal egyedül.
*
Magyar Narancs: Úgy hallottuk, édesanyád is itt van ma este. Végigkísér az egész turnén?
Steve Von Till: Nem, más okokból tartózkodott Budapesten, és ha már itt van, természetesen eljön megnézni a koncertet.
MN: Ezek szerint szereti a zenédet.
SVT: Nagyon is! Õ és az apám, aki egyébként jogász, a legnagyobb Neurosis-rajongók: ha a környéken játszunk, mindig eljönnek.
MN: Ezen a turnén inkább a szólólemezeidre koncentrálsz, vagy a Harvestman név alatt kiadott anyagokra?
SVT: Nagyjából fele-fele arányban oszlanak meg a dalok, ráadásul nem is osztom blokkokra a műsort, tehát nincs olyan, hogy Harvestman-témákkal nyitok, majd aztán nyomok egy akusztikus szettet, hanem összevissza játszom ezekről a lemezekről, ami azért érdekes, mert hangulatilag ugyan hasonlóak, de zeneileg azért elég más világ a kettő.
MN: Az akusztikus szólóanyagaid elég közel állnak az amerikai folkhoz.
SVT: Mindenféle zene inspirál, de a folkzene valóban fontos. Nemcsak az amerikai folk hatott rám és ezekre a lemezekre, hanem az összes olyan tradicionális zene, amit a különböző turnékon összeszedtem: így például vannak magyar felvételeim, és szeretem is őket. De amikor a Neurosisnak írom a témákat, ugyanúgy inspirál a népzene, mint a szólóanyagaimnál.
MN: Mi újság a Neurosisszal mostanság?
SVT: Semmi különös, írjuk a dalokat az új lemezhez. Az előző lemez turnéi után tartottunk egy hosszabb szünetet, és most érezhető, hogy mindenki sokkal felszabadultabb.
MN: Sokan azt tartják, hogy annak idején a Neurosis a te csatlakozásod hatására kezdett a kíméletlen hardcore-punkból atmoszferikusabb irányba menni. Egyetértesz ezzel?
SVT: Nem feltétlenül. Olyan értelemben persze igaz, hogy a Neurosis tagjai közti kölcsönhatás elengedhetetlen ahhoz, hogy ez a zenei világ megszülessen, és nyilván én is az egyik összetevője vagyok ennek, de ez a váltás, amiről beszélsz, egyrészt azért nem egyik pillanatról a másikra történt, hanem fokozatosan, másrészt pedig szerintem nem konkrétan nekem köszönhető, hanem inkább jó értelemben véve felnőtt és beérett a zenekar.
MN: A Given To The Rising lemez borítóján egy fotó látható, amely az egyik szobrot ábrázolja a budapesti Hősök teréről. Hogy találtatok rá?
SVT: Teljesen véletlenül. Amikor több mint tíz éve Magyarországon játszottunk a Neurosisszal, csak nyolc órát tölthettünk Budapesten, és ebben benne volt a koncert is. A Vágtázó Halottkémek énekese, Grandpierre Attila elvitt minket egy gyors városnézésre taxival, és ennek során fedeztük fel ezt a szobrot. Már akkor nagyon tetszett. Később Josh Graham, aki a Neurosis vizuális oldaláért felel, és aki folyamatosan újabb és újabb képeket gyűjt a vetítéseihez, konkrétan amiatt repült át Amerikából, hogy lefotózhassa a szobrot, mert ő is teljesen beleszeretett. Josh egyébként Prágába érkezett repülőgéppel, és onnan autózott át Budapestre: a Given To The Rising borítójában látható többi képet ezen az úton lőtte.
MN: Mint egy stílusalapító zenekar tagja, mit gondolsz az utóbbi években begyűrűző poszt-metál- és posztrockhullámról?
SVT: Nem érdekel különösebben. Egyrészt nem is nagyon követem a trendeket, nem erőszakolom rá magam, hogy mindenáron új zenéket hallgassak, másrészt meg a Neurosisszal több mint húsz éve együtt vagyunk, és ezalatt sok kisebb-nagyobb divathullámot és rengeteg zenekart láttunk felbukkanni, majd eltűnni. Amiről te beszélsz, az csak annyiban különbözik a többitől, hogy itt nagyon sok zenekar minket emleget a legfőbb hatásaként, ami egyébként megtisztelő, de igazából nem túlságosan izgat.
MN: A főleg a Neurosishoz köthető anyagokat kiadó Neurot Recordings, amit jórészt te, illetve a feleséged üzemeltet, hogy működik mostanában, amikor mindenki nyakló nélkül letöltöget?
SVT: Nehezen, de valahogy életben tartjuk. Az a szerencsénk, hogy ezt a fajta zenét általában azért azok a fajta emberek szeretik, akik még a hőskorban kezdték a zenerajongást kazettamásolgatással, és pontosan tudják, hogy milyen érték is a zene tulajdonképpen. Ezek az arcok tisztában vannak azzal, amivel te is és én is, és egyébként egy unalomig ismételt közhely, miszerint az mp3 minőségben jóval gyengébb, mint a CD vagy pláne a bakelit, és az ő lojalitásuknak köszönhetjük, hogy még mindig tudjuk működtetni a kiadót.
MN: Köztudott, hogy a Neurosis mellett tanítasz egy általános iskolában. Mi a tantárgyad?
SVT: Nincs konkrét tantárgyam, a legkisebbekkel foglalkozom, az elsőtől a negyedik osztályig. Nekik mindent én tanítok, és egész nap velük vagyok.
MN: Mit szólnak a szülők, amikor meglátnak ezekkel a tetoválásokkal meg ezzel a szakállal?
SVT: A tetoválásokat nem látják, mert nálunk a tanárok is kötelezően egyenruhát viselnek, amihez hozzátartozik a hosszú ujjú ing is. Egyébként pedig nem nagyon foglalkoznak vele, hogy nézek ki, mert kivívtam a megbecsülést mint jó munkaerő.
MN: Mit szeretsz a legjobban ebben a munkában?
SVT: Legfőképp azt, hogy úgy érzem, hasznára vagyok a társadalomnak: nem egy pénzhajhász multicégnél zsákmányoltatom ki magam, hanem megpróbálok értékes és gondolkodó embereket nevelni.
