Landthaller Taszilónak már a neve is régi időkről mesél. A több mint nyolcvanéves Taszi bácsi a megtörhetetlen szellemű nagy túlélők közül való. Abban az országban, amelynek panaszkultúráját nemzedékek sora csiszolta szofisztikált remekművé a századok során, lakóinak elégedetlensége és borúlátása pedig simán lenyomja Burkina Fasóét, nem tehetünk mást, mint szájtátva bámuljuk Landthaller úr csibész mosolyát és hallgatjuk bátor kalandokban és drámai fordulatokban gazdag életét. A harmincas években az élelmes apa benzinkutat nyitott az akkoriban épülő balatoni útnál, a vállalkozás felvirágzott. A motorizáció bűvöletében telt boldog gyerekkornak aztán véget vetett a háború, az idegen megszállás, majd az apa öngyilkossága, aki nem bírta elviselni, hogy veszendőbe menjen mindaz, amit felépített.
Az első elkonfiskálási kísérletet még sikerült megúszni egy huszárcsínnyel - a Kínai Népköztársaság (!) érdekeltségébe és védelme alá helyezték a benzinkutat -, de az 1949-es totális államosítástól csak az ingatlant sikerült megmenteni azzal, hogy felosztották a családtagok között. A benzinkutat bekebelezte az ÁFOR, de az épületnek csupán a bérlője lehetett, s hiába ültették le a hőst másfél évre "közellátás érdekének veszélyeztetésért", a civil kurázsit nem tudták belőle kiölni: amint kijött a rendelet, hogy a vállalatok kötelesek bérleti díjat fizetni a telephelyük után, beperelte az ÁFOR-t és a bíróság a javára ítélt. S amikor 1990-ben el akarták adni a kutat, nem volt más dolga, mint befáradni az Állami Vagyonügynökséghez a papírokkal és visszavenni azt, ami az övé. A kút azóta is vígan üzemel, és kínálatából nem hiányozhat a híres Motalko-keverék sem. Kékesi Attila szívderítő filmje után a néző ugyanolyan szélesen mosolyog, mint Taszi bácsi a régi fotókon.
