Hogyan készült A besúgó?

Átrendezett történelem

Film

Sokan imádják, sokakat idegesít, rég nem látott vitákat kelt – megpróbáltunk utánajárni annak, hogyan készült az HBO sorozata, és mitől lett ennyire megosztó.

Rég vetett akkora hullámokat magyar kulturális termék, mint az HBO A besúgó című sorozata. Vannak, akik odáig vannak érte, a fiatal színészekért, a díszletekért, a retró kellékekért, a zenéért, az áthallásos politikai utalásokért, vagy éppen a cselekményért és a megfelelően adagolt feszültségfokozásért és akciójelenetekért – míg másokat kifejezetten idegesítenek a néhol meglehetősen bugyutára és közhelyesre sikeredett nagy igazságok, a karakterek közepes kidolgozottsága, a leegyszerűsített cselekményszál, a komolyabb pszichologizálás hiánya, no és a történelmi hűség látványos negligálása.

Aki ugyanis legalább hallomásból ismeri a rendszerváltás előtti magyar történelmet, vagy csak itt él ebben az országban, abban nagy valószínűséggel már az első epizód láttán felmerült a kérdés: ez tényleg így ment? Mostanra pedig történészek és a kor egykori demokratikus ellenzékének tagjai is hangot adtak annak, hogy nem, a besúgókat nem vonaton szervezték be, a tartótisztek ennél jóval kevésbé igyekeztek dekonspirálódni, az egyetemi ellenzék nem csak 5–6 elszigetelt egyetemistából állt, akik pedig egészen biztosan nem úszták volna meg, ha agyba-főbe vernek egy csapat rendőrt.

A kritikák szerint miközben itt volt a nagy lehetőség a 80-as évek friss lendületű feldolgozásához, a sorozat kihagyott ziccer marad, valamiért sehogyan sem érződik benne a 80-as évek pártállami Magyarországának atmoszférája. (Lapunk három héttel ezelőtt írt róla: Stockholm-szindróma, Magyar Narancs, 2022. május 19.) De hogyan lett ez a sorozat ennyire ambivalens? Milyen hatások formálták és mi is volt az HBO célja mindezzel?

A pilottól az adásig

A sorozatot íróként jegyző Szentgyörgyi Bálint története tényleg úgy hangzik, mint valami amerikai sikertörténet: egyetlen interjújában sem felejtette el megemlíteni, hogy külföldi tanulmányai alatt bukdácsolt, s pusztán a filmes világ iránti rajongásából, kitartásából és az ambícióiból merítve végigjárta a forgatásokon a ranglétrát; a statisztálástól és a műhótakarítástól pedig végül eljutott oda, hogy az ötletéből sorozat lett, amelynek két epizódját ő is rendezte.

Mindez a sorozat legendája szerint egy sufni-tuning pilottal kezdődött, amelynél a mikrofont még egy teleszkópos felmosónyélre szigszalagozták. Ezt Szentgyörgyi 2017-ben beküldte az HBO-nak, amely meglátta benne a fantáziát, sőt az ötlet éppen rezonált is a csatorna igényeivel. „Három-négy évvel ezelőtt a platformok célcsoportja egyre fiatalabbá kezdett válni, ez egy igény volt nálunk is. Nagyon kerestünk egy olyan történetet, ahol fiatalok a főszereplők, és ekkor érkezett meg Bálint a forgatókönyvével” – idézi fel Závorszky Anna, az HBO producere, aki korábban dolgozott egyebek közt az Aranyéleten és a Terápián is. „A 80-as évek mindig is ott volt a köztudatban, a divatban, zenékben pedig már el is kezdett visszajönni, látszott, hogy ez a korszak igenis fogyasztható.”

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.