Az ördög és a szégyen

Tudor Giurgiu filmrendező

Film

Az 1989-es romániai forradalom egyik kevésbé ismert eseménye elevenedik meg a Libertate ’89 – Nagyszeben című új román–magyar koprodukcióban. A forradalom ellentmondásos megítéléséről és a két ország filmfinanszírozási rendszerének különbségeiről beszélgettünk a rendezővel.

Magyar Narancs: Miért döntött úgy, hogy a bukaresti vagy a temesvári események helyett azt mutatja be, ami Nagyszebenben zajlott 1989-ben?

Tudor Giurgiu: A legtöbben tisztában vannak a fővárosi, temesvári vagy kolozsvári eseményekkel, azzal viszont nem, hogy mi történt itt. Pedig ez az egész furcsa, groteszk és abszurd történet mintha az ország teljes akkori állapotát is szimbolizálná: az erőszak hirtelen kitörése, a káosz, az az érzés, hogy bárki lehet az ellenségem, és senkiben nem bízhatok, és hogy mindez hogyan tette tönkre az emberi kapcsolatokat a rokonok vagy éppen a szomszédok között. Nem beszélve a terroristák utáni őrült és eszement hajszáról. Szinte mindenkit ezzel mérgezett a média. A filmben ugyan Nagyszebenre koncentrálunk, eltérő intenzitással azonban mindenhol hasonló játszódott le.

MN: Ez volt a forradalom legvéresebb helyszíne?

TG: A lakosságszámhoz viszonyítva igen. Egy kisvárosról van szó, mégis kétmillió töltényt lőttek ki, 99 ember halt meg és 272-en sebesültek meg, ami egészen elképesztő.

MN: Romániában is kevesen tudják, mi történt ’89 decemberében?

TG: Senki sem akart beszélni róla. Ártatlan embereket, köztük civileket bélyegeztek terroristának és tartottak fogva egy leeresztett medencében. Ez akkora stigmát jelentett nekik, hogy igyekeztek minél hamarabb elfelejteni.

MN: A kezdetektől úgy tervezte, hogy az uszoda medencéje lesz a film központi helyszíne?

TG: Olyannyira, hogy az is megfordult a fejemben, hogy az egész film ott játszódhatna. Az ottani fogolyhelyzet olyan volt nekem, mint egy görög tragédia: a medence egy hatalmas színpad, ahol a forradalom valamennyi alakja megjelenik az ártatlanoktól kezdve a gyilkosokig, a Securitate, a rendőrség, a katonaság, mindenki. Végül letettünk róla, hogy ez legyen az egyedüli helyszín, de ahhoz ragaszkodtam, hogy a film története hamar eljusson idáig.

MN: A filmnek nincs hagyományos értelemben vett főszereplője, a leginkább talán a rendőrkapitány, Viorel áll közel ehhez, de ő se az a tipikus, tiszta drámai hős.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.