A megosztott s dánoktól fenyegetett Norvégia törvényes királyát saját, csak nem régen megözvegyült mostohaanyja mérgezi meg, annak reményében, hogy fiatal szeretője oldalán visszatérhet a trónra. Ám kiderül, hogy a királynak igenis van utódja, egy szerelemgyerek (a későbbi országegyesítő IV. Håkon még csecsemő), akit az egyik, a hódítók és az egyház segítségére támaszkodó tábor elpusztítani, a másik, a szabadságot és függetlenséget óhajtó tábor pedig megmenteni akar.
Semmi körülményes reflektálgatás meg divatos árnyaltság, semmi agyalás a motivációkkal, korszellemmel stb. Ez egy régi vágású kalandfilm. Intrikálnak, üldöznek, kardoznak, aztán kardoznak, intrikálnak, üldöznek, végül kardoznak, kardoznak, kardoznak. Nyilaznak is. Aki gonosz, az nagyon gonosz és úgy is viselkedik, laposan pislogva, száját összeszorítva, vagy fennhéjázó megvetéssel. Aki jó, az meg igen jó és az arcára is van írva. Bátorsága sosem inog meg, ha pedig családja kiirtását elkerülendő mégis eljár a szája, akkor kiköszörüli a csorbát. További különbség jók s rosszak között, hogy előbbiek sítalpon siklanak elképesztően vad és fenséges tájakon (eredetileg „Nyírfalábúak” volna a film címe), míg utóbbiak a hómezőt rosszul tűrő lovakat preferálják – ezzel is kidomborítandó, hogy a hazafiak otthonosan mozognak ott, ahol a hódítók csak fecsérlik erejüket. Jók s rosszak közös vonása viszont az igen erős nézés. A szemit azt mindegyik mereszti és állandóan fortyogó belső szenvedéllyel beszél, lehetőleg heves taglejtések kíséretében.
Forgalmazza az ADS Service
