Eleőd Ákos építész
Eleőd Ákos: 1992-ben nyertem meg a pályázatot. Hogy most, 2001-ben állítom ki a terveket, az rémisztőnek tűnhet, de sokan megnyugtattak, hogy nyolc év átfutás az teljesen renden van hazai viszonyok között.
MN: Érezhető volt a politikai nyomás?
EÁ: Nyilvánvalóan érzékeny ügyről volt és van szó. Ugyanakkor minden művészetpárti ember számára alapvető elv, hogy művészeti kérdésekben a politika soha ne legyen döntőbíró. Politikai ideológia mentén ne rakosgassunk szobrokat ide vagy oda. Másrészt viszont ennek a jelenségnek a politikai tartalma az, hogy egy diktatúrát levált egy demokrácia, aminek történelmi léptékben hihetetlen igazsága van. A két igazság között nagyon vékony etikai ösvényen vezet az út, és én nem a szobrok vagy az alkotó szobrászok kritikáját akartam megfogalmazni, hanem a szobrokat állító ideológia kritikáját. Azzal, hogy megvédem a kommunista szobrokat, a demokráciát védem meg. A diktatúra levés, levakol, tönkretesz mindent, ami addig volt, a demokrácia viszont legyen annyira erős, hogy képes szembenézni a múltjával, az előzményeivel.
MN: Ez az érvelés akkor állná meg a helyét, ha a szobrok is megállhatták volna a helyüket köztéren.
EÁ: Több mint háromszáz ilyen szobor volt Budapesten a legemblematikusabb helyeken, ha úgy tetszik, az ember pofájába nyomva. Talán jogos igény, hogy ne találkozzunk lépten-nyomon ezekkel a propagandatárgyakkal. Az egyetlen helyes megközelítés az volt, hogy ezeket a szobrokat elemeljük a valóságtól. A hihetetlen nemzetközi visszhang engem igazolt. Itthon persze folyamatosan támadtak - jobbról azért, hogy miért csinálunk díszparkot a kommunista szobroknak, balról azért, hogy szemét módon megtapossuk ezeket az emlékeket. Az évek során rájöttem, hogy nem értik, amit csinálok, sőt nem is érdekli őket, csak prekoncepciók alapján ítélnek. Pedig ez nem díszpark, nem szégyenpark, és nem is a szocializmus mementója, hanem egy kortörténeti múzeum. Kitakarhatjuk a két kapuszobrot, ez az építmény akkor is minden diktatúrával csereszabatos.
MN: Lenyugodtak a kedélyek, a szoborpark beépült a tájba és a köztudatba. Mi indokolta a továbbépítést?
EÁ: 1993-ban azzal hívott fel a főváros kulturális főpolgármester-helyettese, hogy jó értelemben, de mégiscsak kicsesztem velük, mert ők szerettek volna egy csendes, félreeső parkot, ahol valaki néha levágja a füvet, egy-két ember odatéved, és kész. Ehhez képest özönlöttek a külföldi és hazai látogatók. Nyilvánvaló volt, hogy fejleszteni kell az infrastruktúrát, hogy legyen hol kávézni és könyvet nézegetni, és ha már, akkor miért ne tehetnénk ezt az eredeti tematika folytatásával? Akkor született meg a Tanú tér koncepciója, és valahol itt tartunk most: ha minden igaz, akkor végre sikerül befejezni.
MN: Ott folytatod, ahol kilencvenkettőben abbahagytad?
EÁ: Olyan teret szeretnék csinálni, ami egyrészt folytatja a megkezdett metaforát, másrészt kontrasztot ad a meglévő parknak. Tudomásul kell venni, hogy a szoborpark nem egy vicces, hully-gully hely, hanem megvan a maga súlyos csöndje. A Tanú tér ezzel szemben egy aktív és interaktív tér, ahol hruscsovos pólót is lehet kapni.
MN: Akkor sétáljunk végig virtuálisan.
EÁ: A mostani szoborpark-kulissza főhomlokzata lesz a trapéz alakú tér alapja. Igazából így kerül helyes léptékbe az eredeti koncepció, mert a szándékosan brutális homlokzat - amiben a négy és fél méteres Marx és Engels helyes kis fülkeszobornak tűnik - a nagy, nyitott mezőn most belevész a térbe. Ha mellé teszek egy kétszintes tömböt, azonnal érzékelhető, hogy a tizenöt méter magas timpanon mennyire ormótlanul fölénk magasodik.
A teret szegélyező két épületben tudatosan szétválasztottam a funkciókat és a hozzájuk kapcsolódó architektúrát. Nem akartam ugyanis a huszonegyedik században egy kortalan, birodalmi stílusú épületet tervezni. A homlokzat itt is csak kulissza; a meglévő nagy timpanonos fal arányosan kicsinyített változatát soroltam mindkét oldalon, a többi homlokzat viszont erőteljesen és hangsúlyosan mai: brutális acélszellőzők és puhafa burkolat váltakoznak téglával, amibe a fal síkjából kiemelve totemjeleket falazunk. A kulisszakoncepció negyedik elemeként a tér rövidebb oldalán a hajdani Sztálin-emlékművet szeretném megépíteni egy az egyben. Viszont a birodalmi márványért kiáltó főhomlokzatot áthangszereltem téglába, és elmarad az a dombormű is, amin rettentő boldog emberek jattolnak egymással, büszkén traktorra támaszkodnak, és kalásszal integetnek. E helyett egy monoton, falba simuló lizénasor keretezi az épületet, ami talán jobban szemlélteti az ideológia lelkületét, mint a vidám frízek.
MN: Itt lesz Sztálin hekatombájának léptékhelyes mása...
EÁ: És a csizma.
MN: A csizma?
EÁ: Felteszem a Sztálin-csizmát is, ahogy kell. Én hiszek abban, hogy a csizma elé nem lehet kiállni gyűlöletbeszédet mondani. Tíz éve nem állítottak konszenzusos ötvenhatos emlékművet - ez az lesz.
MN: Átjön ez majd a látogatóknak?
EÁ: Nem kell feltétlenül tudni, hogy ez pontosan a Sztálin-emlékmű, bár szerintem a csizma a világ számára egy nép szabadságvágyának közismert jelképe lett. Ha ezt konkrétan nem is tudják, azt mindenképpen érezniük kell, hogy az ilyen arányú térben és a hihetetlenül brutális dísztribünben rettentő fenyegetés rejtőzik. Viszont azzal, hogy meg tudom építeni, és meg is építem, a fenyegetés átfordul valami mássá - beszélhetünk róla, kutathatjuk, a történelem részeként elemezhetjük.
MN: Mi lesz a kulisszán túl?
EÁ: A szoborparkot tekintem kortörténeti múzeumnak, az új épületekben kapnak helyet a kiegészítő funkciók. Lesz kiállítóterem, videoterem, internetkávézó, könyvesbolt, előadóterem, a Sztálin tribün pedig szabadtéri színpadként is működhet.
MN: És mitől Memento a park?
EÁ: Az Egy mondat a zsarnokságról park és a Tanú tér együttesen kapja ezt a nevet. A fele angolszász, a fele latin, és a világ minden nyelvén ugyanazt jelenti. Egyrészt ez egy idegenforgalmi központ - vagy most divatos szóval témapark -, ami egy olyan történelmi korszakot dolgoz fel, amire az apák és nagyapák még élesen emlékeznek. Másrészt egy művészeti központot hozunk létre, ahol olyan tematikus rendezvények kapnak majd helyet, mint amilyen a Sztá-lin, Rá-ko-si kiállítás volt a Várban. Korabeli filmek és híradók mehetnének folyamatosan a vetítőben. Rengeteg ötletem van. Aztán lehet, hogy jön egy húszéves banda, akik azt mondják, hogy én egy vénember vagyok az ötleteimmel, és kitalálnak valami teljesen mást.
MN: Erről jut eszembe, ki lesz a gazdája a létesítménynek?
EÁ: Az NKÖM. Akkor folytatom: az előadóteremben lehetne történészkonferenciát vagy TDK-döntőt rendezni. Ha egy japán turistacsoportot végig lehet vinni az elmúlt negyvenöt év magyar történelmén, akkor miért ne lehetne kihelyezett történelemórát tartani azoknak a kölköknek, akik számára a negyvennyolcas forradalom és az ötvenhatos események kicsit már összemosódtak.
MN: A diktatúra témája és szellemi háttere ad egy kötött formarendszert, ami a nyolcvanas, korai kilencvenes évek gyorsított eljárásban lepörgetett és erősen lejáratott posztmodern építészetéhez kötődik. Hogyan látod ennek a létjogosultságát itt és most?
EÁ: Nagyon büszke vagyok arra, hogy a kiállításom kapcsán felsorakozott a szakma illusztris része. Az építészek láthatóan örülnek, hogy egy ilyen filózós kolléga kapta a megbízást, mert ők is érzik, hogy ezt a feladatot csak elemelve, absztraktan kezelve lehet megoldani. Az emlékmű mögötti emelvény hajóorr formája is azt jelzi, hogy ez egy sosem volt város sosem volt tere. Persze, aranyosan szólva, gondolta a fene, a hajót sem hajónak szántam, csak egy íves emelvénynek, mégis sokan látták bele a Patyomkin páncélost és az Auróra cirkálót. Az építészeti eszközök is az absztrakciót sugallják: ez egy idézet idézetének az idézete. Az volt a szándékom, hogy állandóan sokkoljam a látogatókat a folyamatos kinn is vagyunk, benn is vagyunk játékkal. Azt hiszed, hogy belépsz egy házba, mégis egy utcán találod magad, hatméteres, rád dőlő téglafalakkal, fölötted acélhíddal. Nyugodtan kávézgatsz a kerthelyiségben, melletted meg ott áll egy komplett Zil teherautó, acéllépcső vezet a platójára, ahol sörözni lehet. A sofőrfülkében egy akváriumot képzelek el, lágyan úszó halakkal ellenpontozva a Zil brutalitását. Azt gondolom, hogy ezt a témát csakis az indirekt eszközök fokozásával lehet megcsinálni.
MN: Gondolod, hogy ez a különbségtétel a kulissza és a modern épületrészek között nyilvánvaló lesz mondjuk húsz év múlva is?
EÁ: Szerintem ugyanaz a mechanizmus fog működni itt is, mint a szoborparknál, ahol teljesen egyértelmű az emberek számára, hogy miről beszélek. Érzik az erős idézőjeleket, és tudják, hogy nem egy korszak dicsőítéséről vagy kritikájáról van szó, hanem a diktatúra mementójáról. Ha majd megint jön egy kurzus, amelyik kilenctonnás és többszörös életnagyságú szobrokban kívánja kifejezni magát, akkor meg lehet nézni pontosan, hogy ez az út hova vezet. Lehet, hogy megint lesz 20-30 jó évük, de én őszintén hiszek abban, hogy a demokráciák idővel lebontják ezeket az erőszakos hatalmi berendezéseket.
MN: Az elmúlt években hozzászoktunk ahhoz, hogy a nem közvetlenül kereskedelmi célú építkezések nyíltan vagy fű alatt, de kapcsolódnak az előző, a jelenlegi vagy egy következő rezsimhez, magyarán ügy lesz belőlük - kinek szívügy, kinek ürügy, attól függően, hogy merről merre fújdogál a szél. Nem akarom a Nemzeti sokat vitatott példáját hozni, de az is egy all-round kultúrcenternek indult.
EÁ: Én köztudomásúan nem politizálok, ezért különösen büszke vagyok arra, hogy annak idején Magyar Bálint, most pedig Várhegyi Attila ugyanúgy viszonyult a tervhez. A legutóbbi egyeztetésen csak annyit kérdeztek, hogy kellett-e változtatnom az eredeti, 1993-as koncepcióhoz képest. Mondtam, hogy nem, ez lényegében ugyanaz a terv. Akkor rendben van. Nonszensz, de kicsit tartok is attól, hogy azok a gondolkodók, akik az elmúlt négy évben mellé álltak és dicsérték, most nehogy ellene forduljanak, csak mert a jelenlegi kormány komolyan akarja, hogy végre megvalósuljon.
MN: Mikor lesz a megnyitó?
EÁ: Szándékosan egyszerű szerkezetű épületet terveztem, így pár hónap alatt tető alá lehet hozni. Ha minden jól megy, akkor ősszel elkezdjük építeni, és tavasszal lesz az átadás.
MN: Akkor a hajó tényleg révbe ért?
EÁ: Van rá pénz, akarat, konszenzus, kész vannak a tervek. A kiállításom megnyitóján azt a hízelgő bírálatot kaptam, hogy roppant erőszakos vagyok, viszont igazam van. Ez kellett ahhoz, hogy ez a terv nyolc év alatt ide eljusson.
Varjasi Farkas Csaba
A SOKÉVES TERV
1991-ben szakértők és a kerületi önkormányzatok választották ki azt a negyvenkét szobrot, melyek elhelyezésére a főváros építészeti pályázatot írt ki. Eleőd Ákos győztes koncepciója szerint a birodalmi arányú kulissza főhomlokzati kapujától tíz méter széles út vezet egy hatvanöt méteres kőfalig, az útból végtelen jelet formázó ösvények mentén helyezik el a szobrokat három fő csoportban. A sikeres megnyitó után rögtön felkérték az építészt a folytatásra. A tervek 1992 óta hevernek különböző fórumok előtt, többszöri nekirugaszkodás után a kulturális kormányzat konkrét ígéretet tett, és határozatot hozott a beruházásra.
Az építés utolsó akadálya, hogy 1992 óta sem sikerült a tulajdoni és kezelői viszonyokat rendezni, a szoborpark továbbra is megosztott ingatlanon áll. Most talán egy helyrajzi számra kerül, tulajdonosa az állam, kezelője a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma lesz.
