"Fantasy történelmi beütéssel" - George R. R. Martin A tűz és jég dala című regénysorozatának óriási sikerére az HBO is lépett, nemrég mutatta be a közel 900 oldalra rúgó első kötet, a Trónok harca adaptációját, mely hétfő esténként látható a csatornán. A sorozatban az Alul semmi egykori sztárja, a Robin Hoodban még csuhát viselő Mark Addy adja a királyt.
*
Magyar Narancs: Négy vaskos kötet, több mint 3500 oldal - megemelni is nehéz, hát még a végére érni.
Mark Addy: Még én sem jutottam a végére. Amikor megkerestek, három jelenetet kaptam csak kézhez. Manapság akkora a titkolódzás, hogy komplett forgatókönyvet már nem is nagyon kap az ember. Ahogy mondani szokás, szövegkörnyezetükből kiragadott jelenetek voltak, meg az utasítás, hogy mondjam fel és küldjem el a király, Robert Baratheon sorait. Bevallom, fogalmam sincs, hogyan illeszkedik a figura a történet egészébe; egyelőre két és fél kötetnél tartok. Ami azonban ennyiből is világos, hogy az én királyom lentről jött, a lehető legközönségesebb gyalogos katonaként kezdte a seregben. De mire a trónra ért, elhájasodott, ellustult, iszákos lett, és minek szépíteni, egy kurvapecér lett belőle. Annyi intrika és vesztét leső családtag veszi körül, hogy olyan neki a királyság, mint púp a hátára. Ha királyilag nem is, színészileg ez mind-mind nagyon kecsegtető.
MN: A történelemkönyvekben egymásnak adják a trónterem kilincsét az asztalnál és ágyban egyaránt nagy étvágyú koronás fők.
MA: Egy angolnak erről mindig ugyanaz jut az eszébe: VIII. Henrik. Tudja, az a nagydarab, kövér alak, aki azért a fiatalabb éveiben a róla élő közkeletű képpel ellentétben meglehetősen jó karban lévő harcos és nőcsábász volt. Nos, Baratheon király, attól tartok, nem ilyen, az ő alakjában inkább az a nagydarab, kövér alak él tovább. Már ha nemcsak az én fejemben, hanem a szerzőében is megfordult Henrik alakja. Erről nem beszéltem vele, csak annyit mondott nekem, hogy leginkább a rózsák háborúja inspirálta.
MN: Az angol színészekről mindig ugyanaz jut az ember eszébe: a klasszikus színházi nevelés.
MA: Amennyiben klasszikus képzésnek számít, hogy valaki díszletmunkásként lépett először színpadra, akkor stimmel. 14 évesen egy yorki színházban kezdtem melózni, egyike voltam azoknak az alakoknak, akik a függöny takarásában, két jelenet között átépítik a díszleteket. Itt esett le, hogy a színész is csak ember, mint mindenki más. Gondoltam, ez nekem sem állna rosszul, úgyhogy jelentkeztem egy iskolába.
MN: A Trónok harca egy tőrőlmetszett fantasy, olyan klasszikusokkal rokonságban, mint A gyűrűk ura.
MA: Egy minden részletében kidolgozott fantáziavilág, aminek megvan a maga belső valósága, melyet a mérhetetlen önzés, az állandó viszálykodás, a hatalomért folytatott folyamatos harc tart mozgásban, s persze sok minden keveredik benne, egy kis középkor itt, valami keleties-szamurájos motívum ott. Igaz, ezek egyike sem a konkrét utalások szintjén jelenik meg, hanem alaposan összegyúrva, a nagy fantasy-egész ismerősnek ható részeként.
MN: A nagy viszálykodások és hatalmi intrikák közepette milyen színészi kihívásokkal találta szemben magát?
MA: Egy lóval találtam magam szemben. Meg egy szakállal. Meg kellett tanulnom lovagolni, annyira legalábbis, hogy úgy fessek a nyeregben, mint aki nem először üli meg a lovat, hanem nyeregben töltötte a fél életét. A szakállal az evésnél ütköztem technikai nehézségekbe. Ami pedig a kosztümöket illeti, ezek a nehéz bőrgöncök, amik ennek a fantasyvilágnak a dress code-ját alkotják, tulajdonképpen még kapóra is jöttek, mert a forgatás rendesen belenyúlt az őszbe, s így legalább nem fáztunk meg.
- kg -
Trónok harca
Igényes, mint az HBO sorozatainak döntő többsége, csak hát fantasy... Úgy kezdünk, mint valami misztikus horrorban, alig is emberszabású lények garázdálkodnak az erdőn, nagy, világító kék szemük látszik csak, nesztelenül közelednek, hullákat tüntetnek el és termelnek, talán csak annyi bizonyos felőlük, hogy nem viccelnek. Ahogy a csatorna sem viccel, bár nyilván csak idő kérdése volt, hogy A gyűrűk ura kétségtelen, bár nehezen védhető világsikerére mikor érkezik a televíziós válasz - nos, első látásra megérte a vártnál hosszabb várakozás: a Trónok harca már a startnál lehagyja híres elődjét. S behozhatatlannak tűnő előnyt szerez. Aztán persze: meglátjuk.
A fantasy mint műfaj valami olyasmit jelent, mint a fradikolbász, hogy tudniillik mindent bele. Vagy majdnem mindent, hisz lehetnek azért bele nem illő dolgok is, bár hirtelen egy sem jut az eszünkbe. S ahogy szimpatikus hősünk fentebb ki is mondja, a szerzőt a rózsák háborúja ihlette - már amennyiben ihletésnek mondható, hogy itt Starknak hívják Yorkot és Lannisternek Lancastert. Mindeközben a fő feneség a fantasy körül az, hogy a sokfelől összebugázott holmiknak végül mégis valami elég egyszerűt kell kiadniuk. Miért, miért? E téren sem lehet egy szavunk sem, már a felszaladó függöny előtt eldöntetett, hogy kik a jók és kik a rosszak, variációk vagy kombinációk csak csoportokon belül képzelhetők el, az egyének szintjén semmiképpen - de hát épp ez az eredményesség záloga, hisz a szakági többség csoportokon belül sem nagyon kísérletezik ilyesmivel, biztos csak bezavarna.
Summa summarum, a Trónok harca műfaja csúcsteljesítményének ígérkezik, sőt még azt is megkockáztathatjuk, hogy nem csupán a fantasyrajongók lelhetik örömüket benne.
- ts -
