Magyar Narancs: Elérték a nagypapaszerepek. A Belle és Sébastien-filmekben van minden: gyerek, kutya, alpesi táj…
Tchéky Karyo: Öt kutya játszotta a címszereplőt, de mind közül Garfield volt a legjobb színész. Már az első filmben is szerepelt. Nagy megtiszteltetés volt, hogy felismert. A szagomról. Az arcomról mostanában a gyerekek ismernek fel, néha megállítanak az utcán, hogy nini, a bácsi a Sébastianból. Louise-t, a lányomat háromévesen elcipeltem az első részre, s teljesen összezavarodott, hogy ott voltam a vásznon.
MN: Most örülnek a gyerekek, ha meglátják, de volt idő, hogy az alakításaival még a felnőttek körében is félelmet tudott kelteni.
TK: Azt azért nem mondanám, hogy bárkit is elijesztettem volna, csak mert megláttak az utcán, de benne volt a levegőben, hogy azért csak óvatosan ezzel a fickóval, fene tudja, mire képes. Voltak azért közeledések is, volt, hogy lelkesen fejbe csaptak, a külvárosokban járva sokszor megállítottak a fiatalok, hogy hé, hé, tudom, ki vagy, én is sztár akarok lenni, segítsek már ebben. Mit is mondhattam volna erre? Azt tanácsoltam, hogy előbb inkább a színészettel foglalkozzanak, csak utána a sztársággal.
| ||
MN: A filmtörténet híres gonoszai közül kik állnak közel a szívéhez?
TK: Amit Anthony Hopkins művelt A bárányok hallgatnakban, azt például nagyra tartom. A hétköznapiság fogott meg az alakításában. Ahhoz, hogy tisztességesen eljátsszunk egy gonoszt, a legkevésbé arra van szükség, hogy az ember az erejét fitogtassa. Nem izmozni kell, nem vicsorogni, hallgassa csak meg, mit mondanak az igazi gonosztevők szomszédai: ó, hát igazán kedves-csendes embernek tűnt. Ugyanezt hallja a terroristákról is, azokról, akik egyszer csak robbanóövet csatolnak magukra. Ó, hát, éveken át ismertük, mindig olyan udvarias volt, előre köszönt, segített az időseknek. Aztán egy nap ezek a csendes-rendes emberek felrobbantják magukat a tömegben. Ezért is volt nagyszerű, ahogy Jonathan Demme A bárányok hallgatnakot megrendezte.
MN: A Nikita tette nemzetközi sztárrá. Luc Bessonnal továbbra is jóban vannak?
TK: Igen, persze.
MN: Akkor miért nem hívta, hogy szerepeljen a most készülő méregdrága sci-fijében?
TK: Ó, nagyon is hívott. Egy vad, groteszk, már-már karikatúraszerű alakot játszottam volna, aki repülni is tud. De nem így lett, mert a The Missing című tévésorozat miatt nemet kellett mondanom. Rájöttem, hogy ha helyt akarok állni az újabb nyolc epizódban, le kell mondanom Luc Bessont. Francba, mondtam, ez nem fog összejönni. Egyébként voltak már ilyen köreim: egyszer Guillermo Del Toro azt akarta, hogy vámpírt játsszak abban a filmjében, amiben Wesley Snipes volt a fő vámpírvadász. De Neil Jordannak már előbb elígérkeztem a Jó rabló című filmjéhez. Remélem, Guillermo azért nem nagyon rágott be rám. Hátha egyszer még ad munkát. Persze azért nem panaszkodom: a The Missing a BBC és a franciák közös produkciója: nagy becsben tartanak, vörös szőnyeget terítettek elém.
MN: Sci-fiben mik a preferenciái?
TK: Ha a lányom kellő korba kerül, talán még a Star Wars-filmeket is hajlandó leszek megnézni vele. Be kell vallanom, még egyet se láttam. Ha sci-fi, akkor inkább Kubrick és a 2001: Űrodüsszeia. Meg Ed Wood, igen, az az Ed Wood. Ma divat lenézni őt, hogy béna giccs, amit csinált, de micsoda szabadságot élvezett! Egy kartonpapírral is csodákra volt képes, szárnyalt a képzelete. Ebben mintha Michel Gondryhoz hasonlítana egy kicsit.
MN: Neil Jordan filmje, A jó rabló Jean-Pierre Melville klasszikusának, a Bob nagyban játsziknak a remake-je. Az eredeti az egyik legmenőbb francia gengszterfilm.
TK: Az én kedvenc gengszterem Paul Muni, A sebhelyesarcúból. A régi változatból. Melville-t is nagyra tartom, tudja, melyik az abszolút kedvencem tőle? A szamuráj Alain Delonnal. Amikor Delon belép a lakásába, ahol csak egy kalitkába zárt madár várja – semmi látványos nem történik, és mégis, Delon magánya szívbe markoló. Sosem felejtem el. Ahogy azt sem, hogy A szamurájt a Cinéma Gaumont-ban láttam, a Place Voltaire-en. Ma szupermarket van a helyén, az oldalában cipőket árulnak. Az ötvenes években voltam gyerek, a kedvenc mozijaim nagy része így végezte. Azért a Latin negyedben még tartja magát néhány; ott a Christine, vagy az a másik a Rue Champollionon.
MN: Delont milyen színésznek tartja?
TK: Szerettem, ahogy játszott. Mert nem igazán játszott. Jó, persze, játszott, de valahogy mégsem. Mindig volt valami benne a kívülálló józanságából. És a természet nagy ajándékával rendelkezett: igazi férfiszépség volt. A Rocco és fivéreiben le se tudja venni róla a szemét az ember. Könnyű volt egy ilyen pasassal azonosulni.
