Film

A 18. század második felében kezdjük és 1926-ban bekövetkezett haláláig követjük Weisz Eriket, ismertebb nevén Houdinit, amint olcsó trükkökre tátott szájú, megszeppent kisgyerekből törekvő szemfényvesztő, majd bűvész, szabadulóművész, mágus és celeb lesz; útja során elnökökkel, Raszputyinnal és még Sir Arthur Conan Doyle-lal is találkozik.

„Halál minden életkorra és alkalomra! Akasztás által, görcsben, tüdővészben, kaszabolás, nyakazás, fulladás által és hiányos táplálkozásból kifolyólag! Minőségi mészárlás, méreg és gyilok! Dupla halál duellumban!” – Tom Stoppardtól persze elegánsabb, mint egy mezei krimisorozattól, de a lényeg egyezik.

A civilizált embernek hiányzik a természet, persze csak szabályozott körülmények között. Kirándulunk, állatkertbe megyünk, síelünk, hegyet mászunk. De mi lenne, ha egyszer a természet jönne hozzánk kéretlenül? Ruben Östlund filmjében jön is:

Robert Downey Jr. egy csupaszív fickó, aki friss bejelentése szerint Hollywood számkivetettjét, Mel Gibsont szeretné a következő Vasember rendezőjének. A dolog oda vezethető vissza, hogy amikor épp Downey Jr. volt Hollywood számkivetettje, elsőként Gibson sie­tett a megsegítésére és adott neki szerepet Az éneklő detektívben.

Ma van Alain Delon születésnapja, szép kerek, a 79. Épp itt van tehát az ideje, hogy kiválasszuk, melyik is az ő legjobb filmje. A feladat nehezebb, mint elsőre gondolnánk. Segítsen, szavazzon!

Új filmjét, a T. S. Spivet különös utazását már játsszák a mozik. Mi Párizsban diskuráltunk vele.

Bánfalvi Eszter mostanában Török Ferenc új filmjében, a Senki szigetében domborít. Kaszkadőr nélküli helyzetekről, a Nemzeti Színházról és Hollósi Frigyesről is beszélgettünk vele.

VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan mától a pesti mozikban. Egy szerelmi csalódás feldolgozásának vagy feldolgozhatatlanságának története. A film, amit megelőzött a jó híre.

Amikor Sztupa és Troché eltűntek a múlt ködében, adódott egy kis tanácstalanság. A köd ugyanis nagyobb volt, mint képzelték, s ez Trochét eléggé megviselte. Te, Sztupa, én nem emlékszem semmire, volt egy élénkkék színű ingpulóverem narancssárga gallérral, tudom, hol laktunk, hogy hova jártam iskolába, egyszer orrba vágtam egy gyereket, tudom, hogy merre kellett menni, merre volt a posta meg a gyár, de nem emlékszem semmire. Hogy mi történt, arra sem, de hogy mit gondoltam, s miért történt úgy, ahogy nem emlékszem, nos, az végképp kiesett, visszafordíthatatlanul.

Ha az ember egy kukoricásban akar elbújni emeletnyi magasságú óriás-skorpió-biorobot elől, akkor nem elég, ha lesunyja a fejét, és csendre inti a haverokat, de célszerű előzőleg a kezében lévő fáklyát is eloltani – e tanulsággal lesz gazdagabb, aki megtekinti ezt a filmet.

Bajban lenne a magyar film, ha Molnár Piroska szüneteltetné picit filmszínészi működését, de nem csak nélküle lenne bajban, bajban van vele is, mert ahol csak feltűnik Molnár Piroska, akinek – semmi túlzás – minden mozdulata arany, ott, e jelentős művész árnyékában mindjárt meglátszik minden kis bizonytalanság, rutin, laposság.