Kicsit szomorkodva nézem a Sziget Fesztivál Nagyszínpadának hirdetését: Patti Smith szinte a sor végén, már-már sereghajtóként tűnik fel. Talán véletlenül, talán figyelmetlenségből, de az is lehet, hogy megfontoltan - végül is a szigetesbuli-nemzedék számára csak szolid mértékben ismert ez a név. Ami azt jelenti, hogy nyilván kiröhögnek, ha mondom: drága barátaim, Patti Smith rangját, súlyát és életművét együttesen sem éri fel a teljes mezőny.
Márpedig ezt mondom, és egyáltalán nem esik nehezemre mondanom, amúgy meg tessenek csak visszaemlékezni az öt évvel ezelőtti fellépésére. Igaz, akkor még csak ötvenkét éves volt.
Hogy egészen pontos legyek, azért hozzá kell tennem: nem igazán értem, hogy a könnyűzenei élmények terén miféle mértékadó trendek érvényesülnek a mi hazánkban. Paul McCartneyval az esett meg nálunk, ami még életében sosem - nem telt meg rá egy közepes fajsúlyú aréna; Lou Reedre a napokban ha ezren voltak vevők... - szóval félek, mi lesz, ha Patti sem kell? Most mit mondjak? Hogy nem tudok mást, akinek a sorsa, a világlátása és a lemezei hasonló mélységben forrtak össze? Részemről rendben, megismételhetem.
*
Patti Smith pályafutásának alig-alig akadnak "szokványos" elemei. Indíttatásához komoly löketet adott a skarlát, melyet magas láz, látászavar és hallucináció kísért - ekkor, pár évesen figyelt fel a belső hangokra, fényre. Ezt a fényt kutatta később vallásos áhítatával is, bár igen bántotta, hogy a Jehova-tanúk szerint nem illett olyan erősen kötődni egy ateistához, mint amilyen az édesapja volt. - Na jó, de akkor hol lakik az ő külön bejáratú istene? - erre próbált feleletet kapni művészettörténeti tanulmányai során ugyancsak, Paul Flicktől éppen azt hallva a bűn és a művészet rokonságáról, mint amit egy másik iskolában Lou Reed hallott Delmore Schwartztól. "Az új művész a végső bűnöző, aki megerőszakolja, feltárja és újradefiniálja a teret" - jegyezte le Patti, és a hatvanas évek második felében már ennek jegyében merült alá a New York-i undergroundban.
Patti korántsem rockénekesnőnek készült: előbb a képzőművészet, majd a költészet vonzásában élt; Brancusi és Jackson Pollock, Genet és Rimbaud voltak az istenei. Ám azon az irodalmi esten, amit '71. február 10-én Brecht születésnapja alkalmából rendeztek a Szent Márk téri templomban, Lenny Kaye gitárkíséretével lépett fel - s ezzel fordult a kocka: nemcsak hogy ráérzett a költészet és a zene közös ízére, de zenekarának kemény magja is megvolt. A Smith-Kaye duóhoz előbb a billentyűs Richard Sohl, majd a dobos Jay Dee Daugherty csatlakozott, '75 februárjában pedig már Patti Smith Groupként mutatkoztak be a CBGB klubban.
A következő négy évben az "art punk" négy olyan albumával (Horses, Radio Ethiopia, Easter, Wave) rukkoltak ki, melyekből csupán azért szokás leginkább a Horsest emlegetni minden idők legjei között, mert az jelent meg először. Szürreália és költészet, rituálék és víziók, közben szoros kapocs a rockzene alapjaihoz, hibátlan dalok és szenvedélyes előadásmód - ez éppen leírható bármelyik korongjáról.
Ennek a négy esztendőnek a lendületét legfeljebb egy mágikus baleset törhette meg: '77 januárjában az Ain't It Strange "Isten keze... érzem az ujját... Isten keze... örvénylik körülöttem..." sorához érve Patti lezuhant a színpadról. Aláhúzom, meglehetősen zavarba ejtő história ez, kivált, ha összevetjük Patti alábbi szövegével: "Amikor a színpadon vagyok, mindig az Istennel való kapcsolatot keresem. Tudom, hogy ez nagyon veszélyes, hiszen az Istennel való tökéletes kapcsolat a halál. De fejemet a művészet szolgálatára adtam, s a művész Isten stigmája, ki dögvészre teremtetett."
1980-ban Patti megszakította karrierjét, hozzáment Fred 'Sonic' Smith-hez, s a következő években Jackson fiuk és Jesse lányuk nevelésére koncentrált. A "szakma" persze rejtélyesebb összefüggésekre gyanakodott, pedig, mint nyolc év múltán a Dream Of Life albumból kiderült, olyan egyszerű. Patti, aki nemcsak a művészetet, de a narkót és a szexet is az isteni érintés katalizátorának tekintette, most igazán elmondhatta magáról: anyaként és feleségként tartósan az Isten keze ügyében élt. És ezt az sem árnyékolhatta be, hogy a Dream Of Life fogadtatása elmaradt a várakozástól.
*
Aztán csupa halál. Kezdetben Patti első mentora, a fotós Robert Mapplethorpe, aztán Richard Sohl, '94 végén pedig, egyetlen hónap alatt, Patti férje és öccse, Todd. Éppen dolgozni kezdtek egy új albumon. Abból, ami már megvolt, és abból, amit - Lennyvel, Daughertyvel, Tom Verlaine-nel, Oliver Rayvel és Tony Shananannel - hozzátettek, állt össze '96-ra a Gone Again. Hogy elmondhassa: "arról szól ez a lemez, hogy visszaemlékszünk Fredre, mesélni akarok róla egy kicsit. Ugyanakkor valami pozitív élményt is kínálni szeretnék az embereknek, értsék meg, hogy a fájdalom kreativitást szül. Nehéz dolgok történnek mindannyiunkkal, de erős az emberi lélek, élni és folytatni kell."
Abban az évben a világ valamennyi jelentős zenei kiadványában Patti volt a címlapsztori. Amikor Berlinben láttam, kérdeztem tőle, most hogy boldogul az Istennel. "Ahogy öregszem - felelte -, egyre kevesebbet hívom, egyre kevesebbet könyörgök, inkább csak hallgatok, figyelek. S ha már kérdezed, be kell vallanom, hogy amióta ennyi embert elvesztettem, megszakadt az Istennel való érintkezésem. Nem arról van szó, hogy elvesztettem a hitemet, hanem hogy inkább azok szellemével igyekszem kapcsolatba kerülni, akik meghaltak. Úgy gondolom, kevésbé függök tőle, bár még mindig vannak különös pillanatok. Belgiumban, Ostendében álltam a hideg szélben, s ahogy a tenger hullámai emelkedtek, azt éreztem hosszú idő után, hogy Isten velem van."
Végül Ginsberg és Burroughs is odébbállt, újabb albumok (Peace And Noise, Gung Ho) jöttek, azon a napon pedig, amikor megjelenik a lapunk, Patti újra a Szigeten lép fel (Nagyszínpad, július 31., 21.30). És ha a rockzenében van még tekintélye és van még vágya a katarzisnak, akkor megmászhatjuk a magaslatát és beleszédülhetünk a mélyibe Pattivel.
