Ha egy thrillerként eladni kívánt mozgóképes produktumban olyan potmétergörbítő hangeffektussal próbálják a néző ijedelmét kiváltani, ami a gerjedő szintetizátorokkal telt hangárba dobott rozsdás csörlőéhez hasonlít, miközben a képen mindössze egy borz ugrik ki a farakás alól s iszkol üstöllést – nos, akkor jobban teszi a balszerencsés néző, ha iszkol maga is. Mert ilyenkor ne számítson izgalmasan újszerű közegre (ugyan mi a bánat történhet egy erdő sűrűjében álló magányos házában béna fiát ápoló özvegy gyermekpszichológussal, mint hogy az életére törnek?). Ne számítson a felmerülő ördögien komplikált rejtélyek váratlan fordulatokat tartogató megoldására (egy alapvetően kétszereplős leosztásban ugyan ki a nyavalya lehet a tettes, ha a másik az áldozat?). De ne számítson életszerű szituációkra sem. Egyik illogikus hülyeség éri a másikat. E kanadai gyártású kliséhalmaz végig a kiszámítható kimenetelű szituációk során rendre bekövetkező mentális és fizikai káresemények ún. hatására épít – meg az előbb dicsért hangeffektusokra. Mint a rossz humorista, akinek a poénjait dobpergés meg tus követi, különben a néző észre sem venné őket.
Szegény Naomi Watts volna a húzónév, ő bér-rettegi végig a kínos produkciót. Vajon mi mozgathatta meg most a fantáziáját, amiért Lynch, Iñárritu, Haneke, Clint Eastwood és a fene tudja még hány jelentős és fontos rendező jelentős és fontos filmje után ezúttal egy kocán hatásvadász tévésorozat-rendező feledhető rémisztgetésében vezet elő rutinos helyzetgyakorlatokat.
A Big Bang Media bemutatója
