Trochénak voltak a legjobb lovai, a Szellő és a Villám, a fakó meg a sárga. Voltak kocsisok faluszerte, akik nagyon odavoltak a lovukkal. Volt olyan is, aki folyton hajtotta, verte őket, a Bíró Jancsi – hogy mutassa mindenkinek, hogy az övéinél nincs szilajabb, gyorsabb paripa tán még megyeszerte sem – még a széna tetején ülve is csak az ostort csattogtatta, s úgy szaladt alatta a szekér. De a falusiak csak álltak az út szélén, ingatták a fejüket, hogy nem lesz ennek jó vége. Ha meglátták, kiköptek. A közmegegyezés az volt, hogy tartásra, munkára a Szellőnek, a Villámnak nincs párja, kihúzták azok már a sárból a téeszcsé minden traktorát, elvitték a homokot, a szenet, a fát, a mindent, a kövesúton éppúgy, mint a bakhátak felett. Úttalan utakon érkeztek nesztelen, ahonnan senki nem várta őket, mindenki csak Troché vidám kurjantására kapta fel hirtelen a fejét: nézd, az anyjuk szemit, csak megjöttek. Árkon-bokron, tűzön-vízen át. A Szellő meg a Villám. A szüreti bálon rajtuk állt legszebben a bokréta is. Troché felültette a bakra maga mellé a gyerekeket, akik egyre csak kiáltozták, gyí, Szellő, gyía, Villám, de az ustort nem adta ki a kezéből soha. Nem is tűzte ki maga mellé, nem hagyta soha a szekéren, vitte magával mindenűvé, összeröhögtek az öregek, tán még a menyecskékhez is. Sztupának viszont új volt a szekere, egy kerek esztendeig készült, s ő mindennap a bognár nyakára járt.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
