A hazai zsánerfilmnek egy lehetősége van: ha olyat kínál, amit az importmoziktól nem kaphat meg a közönség, vagyis a ráismerés és az otthonosság örömét. Az író-rendező-vágó-producer Kovalik József szerelemprojektje mégsem akarja a közeghez igazítani a Reagan-éra zsarufilmjeiből kölcsönvett formulát, így a Cop Mortem nosztalgiától fűtött imitáció marad, és képtelen elérni azt a fordulatszámot, ami a Feláldozhatóktól a The Guestig élvezhetővé tette a nyolcvanas évek bűvkörében fogant retrómozikat.
A magyar filmgyártásban a szűk büdzsé miatt találkozhatunk a trashfilmre jellemző eljárásokkal, Kovalik filmjét mégsem a költségvetés kényszermegoldásai véreztetik ki, hanem a fanatikus ragaszkodás a megidézett műfaj harminc évvel ezelőtti formájához. A filmbeli Budapesten sátánista szekták, motoros bandák és bűnözői lángelmék élik keleti harcművészetekkel fűszerezett mindennapjaikat anélkül, hogy mindez a VICO-kazettákra irányuló nosztalgián kívül bármilyen módon egységes vízióba szerveződne. A Cop Mortem lokális identitását kiemelő gesztusok – a rendőrfőnök például magyar versekből idézget – különösebb feltűnés nélkül fakulnak bele a kétórás játékidő nagy részét kitöltő párbeszédáradatba. A Cop Mortem akkor vesz némi lendületet, amikor a teszetosza krimiszál helyett végre előrántják az aknavetőket. Illeszkedve a cím kellemetlen szójátékához, a Cop Mortem valóban olyan, mintha a készítők egy harminc éve kimúlt tradíció hullájával kezdtek volna játszadozni, de felhőtlen danse macabre helyett végül csak tanácstalanul böködik a tetemet.
Forgalmazza a Pannonia Entertainment
