„Kétszer nem lépsz ugyanabba a folyóba” – mondta egy bölcs görögsalátával a kézben egy Oscar-gála utáni állófogadáson, de senki sem figyelt rá, megszokták már, hogy bolondságokat motyog. De hol vagyunk már a vizektől! A Tapló Télapó folytatásával egy másik ősi bölcsesség, a „kétszer ugyanabba a hányásba nem lépsz” is megdőlni látszik. Ne szépítsük: Billy Bob Thornton másodszor is belelépett. És még csak nem is halkan lépett bele, mint ahogy Karinthy írta, hanem pofázva, grimaszolva. Nincs unalmasabb a tavalyi hányásnál, ez viszont nem mai bölcsesség, hanem a hányós-heremutogatós vígjátékok (lásd Tapló Télapó 1–2.) főszabálya. Nem a műfajjal van bajunk, csak azzal, hogy a hányástól a heremutogatásig vezető úton legfeljebb akkor élénkülnek fel a szereplők, ha alkalmuk adódik alantas gecinek szólítani a másikat. És gyakran adódik is, a kelleténél többször, hiszen az első látásra világos, hogy a szereplők többsége valóban alantas geci, minek erre ennyi szót pazarolni. Elkésett produkcióról van szó, hiszen a geci szó már nem az a tiltott gyümölcs, mint ami volt, a G-nap óta boldog-boldogtalan fennhangon ízlelgeti, de persze csak keveseknek áll jól. Tényleg, mintha a nagy forgatókönyvíró, Simicska Lajos is bedolgozott volna a filmbe, ámbár sehol egy olyan nagyszerű fordulat, mint amit Lajos a G-napon produkált. Az, hogy Billy Bob, a címzetes főgeci Télapónak van öltözve, már az első részben megvolt, egyedül tán az újdonság, ahogy Kathy Bates magához ragad egy dildót. Ilyen gyermeki örömmel legutóbb az Oscarját tartotta a kezében.
A Freeman Film bemutatója
